Találkozások - Wim Wenders: Kívül tágasabb (film)

  • - bruno -
  • 2005. november 17.

Zene

Ne szépítsük, elég nehéz eset a nagy ember. Egy ideje nem szeretjük nagyon - mi az, hogy egy ideje? Van másfél évtizede is annak (A világ végéig, 1991), hogy éppenséggel a hideg lel tőle. Mégis e hosszú időt azzal töltöttük, hogy minden egyes premierjén lestük az alkalmat, mikor szerethetünk feltételek nélkül vissza belé - ami azt illeti, máig csak néhány kedves gesztusra akadtunk, noha hallgatagnak távolról sem mondható őkelme.

Ne szépítsük, elég nehéz eset a nagy ember. Egy ideje nem szeretjük nagyon - mi az, hogy egy ideje? Van másfél évtizede is annak (A világ végéig, 1991), hogy éppenséggel a hideg lel tőle. Mégis e hosszú időt azzal töltöttük, hogy minden egyes premierjén lestük az alkalmat, mikor szerethetünk feltételek nélkül vissza belé - ami azt illeti, máig csak néhány kedves gesztusra akadtunk, noha hallgatagnak távolról sem mondható őkelme. Még az olyan, kimondottan rajongóbarát próbálkozásokat, mint a Berlin felett az ég folytatásaként elővezetett Távol, és mégis közelt (1993) is inkább sértésnek, mint békülésnek vettük; egyszerűen azért, mert rossz film volt.

Ugyanakkor, szerelem ide vagy oda, óvatosan kell bánnunk az efféle sommás ítéletekkel, mert Wenders (tipikusan, de az is lehet, hogy egyedülálló módon) az az alak, akit azért szeretünk általában, amiért másokat utálni szokásunk. Nagy dobásai közül nem egy táncol borotvaélen, s az isten sem mondja meg, hol az a pont, amitől például az érzelgősség egy új érzékenységnek tűnik, a kenykődés honnan tűnődés, vagy mikor nyit tág teret a kínosan bő terjedelem.

Vegyünk hát egy nagy levegőt, s mondjuk ki most, amit annyira (rég) szeretnénk: oké, Wim, minden meg van bocsátva! Megvan.

Nem, nem azt állítjuk, hogy Wim Wenders csinált újra egy legnagyobb műveinek sorába könnyen illeszthető filmet. Hanem azt, hogy a Kívül tágasabb (nekem inkább Ne kopogtass! lenne) nagyon fontos darab, igazi mérföldkő a pályán - reményeink szerint fordulópont is. S mint ilyen, nem is annyira az érthető okokból előképének tartott Párizs, Texast idézi, hanem az 1976-os Az idő sodrábant (Amerikában: Kings of the Road; tudom persze, itthon egy kevésbé ismert, alig is játszott őslelet, de a hasonlóság oly szembeötlő, hogy aligha hagyhatnánk figyelmen kívül).

Nem, nem külső, látványos tartalmi hasonlóságról beszélünk, arra tényleg ott van a Párizs, Texas, hanem sokkal inkább indíték-, szándékbéli hasonlóságokról. Az önreflexivitást amúgy is zsigerből gyakorló Wenders akkor nyúlt ilyen eltökélt gátlástalansággal korábbi önmagához. Fogta és összegereblyézte azt, ami van neki. A begyűjtött javakból akkor is, most is új érték, egy jó kis film született. Míg most éppen bizakodni szeretnénk, a múltról biztos a tudásunk. (Az idő sodrábant az Amerikai barát követte, a Villanás a víz fölött, A dolgok állása, a Párizs, Texas és a Berlin felett az ég, remekművek sora - a Tokyo-Gáról vagy a Hammettről persze hallgatunk, de hasonló jövőbeni arányok esetén falnak mennénk a gyönyörtől.) Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy azt a 76-os kilométerkövet olyan vitán felüli darabok előzték meg, mint A kapus félelme tizenegyesnél vagy A skarlát betű, míg a Kívül tágasabbat a Millió dolláros hotel vagy Az erőszak vége, brrrr (de akár mondhatnám a Lisszaboni történetet is) - micsoda különbség! De mindent egybevetve: van remény.

Innen elmesélni a filmet már nem kunszt: úgy kezdődik, hogy már csak a hátát látod, a cowboy elmegy, elmegy örökre - ahogy a többi végződni szokott, ehhez legtöbbször nem is kell a vadnyugatig szaladni. Örökre? Mindenesetre Howard (Sam Shepard), a valamikori westernsztár, mai B-movie-pojáca soros hülyeségének fináléját forgatva nem áll meg az "ennyi"-nél, hanem kilovagol az egész, mérhetetlenül snassz csepűrágásból. El, egész a jó édesanyjáig, akit egyszer rég elhagyott. A Wenders kedvenc sivatagában élő mama, ki a bulvármagazinokból követte csak fiacskája mérsékelten eredeti botrányait (szex, drogok, szerencsejáték), a találkozás lendületében elejt valamit, miszerint lehet talán a lovaglós sikerek régi színhelyén, Montanában egy gyerek is (kettő lesz belőle). Lehet hát ródmúvizni tovább, bottal ütve hozzátartozóink (Wenders ősi alapkérdesei: világ és film; férfilét; hol lészen szállásom - szó szerint meg magasabb értelemben is; Amerika, Amerika, AmerikaÉ) nyomát. S az út után jő a megérkezés - a tékozló veteránt senki sem várja nagyon. S ezalatt a mester teljes - már feledett, de mindig elvárt - vérteze-tében tündököl. Képei (operatőre: Franz Lustig), beállításai egyszerűen lenyűgözőek, az összes színésze magával ragadó és fegyelmezett (megérik a díszszemlét: Jessica Lange, Sarah Polley, Fairuza Balk, Gabriel Mann és nem utolsósorban Eva Marie Saint), ő maga pedig talán soha nem volt ilyen szellemes, kisérőzenében meg mindig is nagyon erős volt. (Közben persze - mint már annyiszor - végig a borotvaél jár az ember esziben, s a kisördög egyre csak susogja: nosztalgia, ugyan, csak nosztalgia.) Ráadásul mindeközben - míg ugye fürdik egy hamisítatlan Wenders-filmben - a sorok között lenyom egy tök hagyományos, üldözéses westernt is - ha már szóba hozta. (A fejvadász kötelező, ám karikaturisztikusan modernizált figurája Tim Roth portfóliójának nyilvánvaló éke.)

Vége pedig úgy lesz, ahogy csak lehet - csak egyféleképp lehet. Mindenki elmegy, ki lóháton, ki egy megkapóan rozoga oldtimeren, vagy szimplán csak a nézőtérről(-en) - remélve a legjobbakat, feltételek nélkül.

A Best Hollywood bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Szálldogálni finoman

Úgy hírlik, a magyar könyvpiacon újabban az a mű életképes, amelyik előhúz egy másik nyuszit egy másik kalapból. A szórakoztatás birodalmában trónfosztott lett a könyv, az audiovizuális tartalom átvette a világuralmat. Ma tehát a szerző a márka, műve pedig a reklámajándék: bögre, póló, matrica a kisbuszon. 

Ja, ezt láttam már moziban

Dargay Attila ikonikus alkotója volt a világszínvonalú magyar animációs filmnek. A Vukot az is ismeri, aki nem olvasta Fekete István regényét, de tévésorozatain (Pom Pom meséi, A nagy ho-ho-horgász stb.) generációk nőttek fel, halála után díjat neveztek el róla. Dédelgetett terve volt Vörösmarty klasszikusának megfilmesítése. 

Desperados Waiting for the Train

  • - turcsányi -

Az a film, amelyikben nem szerepel vonat, nos, bakfitty. S még az a film is csak határeset lehet, amelyikben szerepel vonat, de nem rabolják, térítik vagy tüntetik el. Vannak a pótfilmek, amelyekben a vonatot buszra, tengerjáróra, repülőgépre, autóra/motorra, egészen fapados esetben pedig kerékpárra cserélik (mindegyikre tudnánk több példát is hozni). 

Lentiből a világot

Nézőként már hozzászoktunk az előadások előtt kivetített reklámokhoz, így a helyünket keresve nem is biztos, hogy azonnal feltűnik: itt a reklám már maga az előadás. Kicsit ismerős az a magabiztosan mosolygó kiskosztümös nő ott a képen, dr. Benczés Ágnes Judit PhD, MBA, coach, csak olyan művien tökéletesre retusálták, kétszer is meg kell nézni, hogy az ember felismerje benne Ónodi Esztert.

Crescendo úr

A Semiramis-nyitánnyal kezdődött koncert, és a babiloni királynőről szóló opera szimfonikus bombákkal megtűzdelt bevezetője rögtön megalapozta az este hangulatát. Szépen adta egymásnak a dallamokat a klarinét, a fuvola, a pikoló, a jellegzetes kürttéma is könnyed fesztelenségét domborította Rossini zenéjének, akit a maga korában Signore Crescendónak gúnyoltak nagy ívű zenekari hegymászásai okán. A Danubia Zenekarra a zárlatban is ilyen crescendo várt.

A miniszter titkos vágya

Jövőre lesz tíz éve, hogy Lázár János a kormányinfón közölte, megépül a balatoni körvasút abból az 1100 milliárd forintból, amit a kormány vasútfejlesztésekre szán. A projektnek 2023-ban kellett volna befejeződnie, és egy ideig a gyanús jelek mellett is úgy tűnt, hogy minden a tervek szerint alakul: 2021. június 18-án átadták az észak-balatoni vasútvonal Szabadbattyán és Balatonfüred közötti 55 kilométeres, villamosított szakaszát.

Ahol mindenki nyer

Orbán Viktor magyar miniszterelnök hétfőn baráti látogatáson tartózkodott a szomszédos Szlovákiában, ahol tárgyalásokat folytatott Robert Fico miniszterelnökkel és Peter Pellegrini államfővel. Hogy miről tárgyaltak, arról sok okosságot nem lehetett megtudni, az államfő hivatala nem adott ki közleményt, posztoltak egy kényszeredett fotót és lapoztak; a miniszterelnök, Orbán „régi barátja” ennél egy fokkal udvariasabbnak bizonyult, amikor valamiféle memorandumot írt alá vendégével; annak nagyjából annyi volt a veleje, hogy Fico és Orbán matadorok, és reményeik szerint még sokáig azok is maradnak (Robert Fico szíves közlése).

„Inkább magamat választom”

A Budaörsi Latinovits Színház fiatal színésze a versenysport helyett végül a színház mellett döntött, és ebben nagy szerepe volt Takács Vera televíziós szerkesztőnek, rendezőnek is. Bár jelentős színházi és ismert filmes szerepek is kötődnek hozzá, azért felmerülnek számára a színház mellett más opciók is.

Az irgalom atyja

Megosztott egyházat és félig megkezdett reformokat hagyott maga után, de olyan mintát kínált a jövő egyházfőinek, amely nemcsak a katolikusoknak, hanem a világiaknak is rokonszenves lehet. Ügyesebb politikus és élesebb nyelvű gondolkodó volt, mint sejtenénk.