Amióta szó szerint, azaz fizikailag értendő, hogy "színház az egész világ", legföljebb azon csodálkozom, hogy az ablakom alatt, valamelyik Duna-parti hajókikötő stégen miért nem rendeztek még színielőadást. Úgy adja magát pedig.
Tehát a Tűzraktárba indulván dupla pulóvert vettem, farmert-tornacipőt húztam, és lelkileg rákészültem, hogy valami nagyon érdekes teret fogok látni - nem csalódtam. Az udvaron a mostanában legtrendibbnek számító legtrendibb szórakozóhelyet - leszámítva a modern csapospultot - ideröpíthették az ötvenes, de a harmincas évekből is akár. Annak van esze, aki vasasztalokat és -székeket gyárt mostanság. Az épületben valaha valami orvosiműszer-gyár volt, ahol pedig a Macbethet játsszák, az a gyár ebédlője.
Bizonyos értelemben hasonlít a Katonában bemutatott Ivanov díszletére. Díszlet tehát. Az egyik sarokban a konyha az obligát átadóablakokkal, hozzá legközelebb, a másik sarokban valaha egy üvegfalú kis különterem lehetett, úgy képzelem, hogy a főnökség evett itt.
Nem álltam ellen a kísértésnek, hogy egészen behajoljak az átadóablak mögötti térbe, de kelkáposzta-főzelékkel teli óriási vasfazekat nem láttam. A szagok is elillantak már. A hatalmas terem hosszanti oldala mellett széles terasz - fantasztikus kilátással Pestre és praktikus járást szolgáltatva a szereplőknek.
Azt éppen nem tudom, hogy ez a tér Shakespeare Macbeth című drámája után kiált-e vagy fordítva: a Macbeth ilyen tér után; de hogy hatnak egymásra, az bizonyos. Erény kovácsoltatik különféle kényszerekből és szükségekből: a szegényes világítás jótékony homályba, éjszakai derengésbe vonja a sötét történetet,
a patinássá öregedett mélymocsok
összejátszik a drámai szennyel, a huzat meg huzat ugyebár. Aki ilyen közegben jósol - nyert ügye van. Én is elhiszem.
Fésős András rendezése ehhez igazodik: minimális kellékkel és sok járkálással végigvisz bennünket a történeten, erős kiemelésekkel és ugyancsak erős takarásokkal. Ezt a bonyolult lélektani motivációkra és hatalmi ambíciókra épülő tragédiát három szereplő köré kristályosítja; amit veszítünk a réven, tényleg megnyerjük a vámon. Rögvest megmagyarázom, miért.
Lady Macbeth - Takáts Andrea játssza - ebben a rendezésben nem Macbeth igazi rossz szelleme; nem erőszakosabb, mint az a feleség, aki arra akarja rábírni a férjét, vinné már le a szemetet végreÉ Nem: itt Macbeth és Banquo hallja együtt a vészbanyák jósla-tát; együtt üt szöget a fejükbe, és mindjárt éket is közéjük. Merthogy Banquo ettől kezdve a mindent tudó - sőt: jobban tudó - tanú; és ahogy Scherer Péter szinte minden jelenetben óvón karolja át fia vállát, az mutatja: nem adja föl, mert megértette, mit ígér a jóslat. Macbeth tehát nem elsősorban a hatalom kísértésével birkózik - azzal ugyanis nem birkózik, hanem öl, amikor kell -, hanem Banquóval, aki arra gyúr (legalább a fia nevében), ami Macbeth királysága után következik.
Ez pedig érdekes mérkőzés. Nagyrészt alighanem azért, mert Macbethet Szabó Győző, Banquót pedig Scherer Péter játssza, és mindketten elfelé nyomják nagy mérkőzésüket az intellektuális értelmezéstől. Itt két hanyatló jellem és morális érzék csatázik, egyikük épebb, mint a másik, az hal meg előbb. Mondom én, hogy a szükségből támad erény: ez itt két jó színészi alakítás, dacolva a dacolandókkal. Erő van bennük, méghozzá nyers; a jelenlétükben meg súly. Ha vaj lenne a fejemen, hát kitörne a frász attól, ahogy Scherer Banquója mindenütt ott van, mindent lát - és többnyire nem szól egy szót sem. Szabó Győző meg előre menekül; ennyiben még a korszellem is jelen van itt. Páros játéknak indul, amiből halálos viadal lesz később - és Szabó Győző Macbethjét ez a viadal érdekli elsősorban. Amikor Banquót megöli, akkor sem nyughat, hiszen akár a Szentírás, vezérli életét a vészbanyák jóslata.
Felesége halála észrevétlen esemény; annál erősebb a következő ellenfél, Macduff felbukkanása. Ettől kezdve az ő párviadaluk zajlik, és ezt - mint tudjuk - a nem anya szülte Macduff nyeri. Viola Gábor is jó partnere Szabó Győzőnek - hátborzongat az egész.
Hogy mit vesztünk, az, gondolom, ennyiből világos: minden egyebet. Nagyjából-egészéből az összes többi szereplőt, valamint a hatalomvágyról szóló, ezerféleképpen hangszerelhető és mindig aktuális "tanmesét". Bizonyos szempontból veszítünk Macbeth formátumából is - amennyiben első-sorban a szenvedély, majd pedig a kényszer által vezérelt nagyszabású játékost látjuk, nem pedig a hatalmi mámorban fürdő zsarnokot. Szabó Győző Macbethjének a ha-talom, a királyság eszköz, a jóslat beteljesítésének eszköze - neki ez "meg lett ígérve".
Nyerni ugyanennek a másik oldalát nyerjük. Egy lendületes szenvedélytörténetet. A belevakulás, a megigézettség mámorát. Három jó színészi alakítást. Egy - akár színházra is használható - tanulságos teret.
Szerintem sikerült jól kijönni. Az omlás végső stádiumát mutató Tűzraktárból is. Megint fölfedeztünk valamit.
Fordította: Kovács Kristóf; Tűzraktár, október 23.
