Nemrég látott napvilágot a BMC gondozásában Klukon Edit és Ránki Dezső négykezes, illetve kétzongorás lemeze.
Magyar Narancs: Meglehetősen szokatlan szerző-, illetve műsorválasztású a lemez. Kinek az ötlete volt Liszt kései Via crucis című művét Erik Satie Socrate-jával párosítani?
Ránki Dezső: Gőz Lászlóval, a BMC vezetőjével közösen találtuk ki ezt a műsort. Többen csodálkoztak már, hogy miért hoztuk ilyen szoros kapcsolatba e két szerzőt, hiszen művészetük az általános vélemény szerint nem áll rokonságban egymással. Mi nem így gondoltuk, hiszen mindketten lemeztelenítve, szinte csupaszon, csakis a legfontosabbra, a lényegre koncentrálnak. Satie is, Liszt is rengeteg új, addig ismeretlen irányba néző ablakot nyitott a zenében, és az e két darabban kinyíló ablakok sok hasonlót mutatnak. Rokon egymással a két műben megnyilvánuló lelki, érzelmi indíttatás is. Liszt művét már nagyon régen játsszuk. Lassan húsz éve, hogy - Mező Imre zeneszerző jóvoltából - megismerkedtünk a mű négykezes változatával, hamarosan műsorra is tűztük. Érdekesség, hogy Liszt húsz évig csiszolgatta, több változatot készített belőle. Erősen különbözik attól a zenétől, ami Liszt korai, virtuóz, csillogó korszakára volt jellemző. Ez végsőkig letisztult, egyszerűnek hangzó zenei világ - egyszerűek és célratörők a szerző eszközei, lemondva minden külsőségről -, ám éppen ezért lélekbe markoló, az ember legbensőbb rétegeibe hatoló vallomás.
MN: Hogyan jött a képbe Satie kompozí-ciója?
RD: Évekkel ezelőtt felkérést kaptunk egy francia műsorra. Ekkor a már meglévő darabok mellé kerestünk egy nagyobb lélegzetű művet. Emlékeinkben felrémlett, hogy ezt a darabot hallottuk már valamikor régen a Zeneakadémián kétzongorás formában, azt hiszem, az Új Zenei Stúdió estjén, zeneszerzők előadásában. Satie eredetileg énekhangra és zongorára írta, Platón dialógusaiból három részletet megzenésítve. John Cage, aki egyrészt Satie-nak, másrészt kimondottan ennek a műnek is rajongója volt, olyan szépnek találta, hogy úgy gondolta, ének és szöveg nélkül is előadható a darab, ezért készített egy kétzongorás átiratot. A két szólam füzér módjára váltogatva játssza a dallamot, illetve a kíséretet.
MN: Mennyire fontos a mű megértése szempontjából a szöveg ismerete?
RD: Javasoljuk, hogy a lemez meghallgatása előtt mindenki olvassa el a megfelelő részleteket Platón dialógusaiból. Nem azért, hogy követhesse a "történéseket" - mert ez ilyen módon nem lehetséges és nem is fontos -, hanem a műből sugárzó belső nyugalom és derű forrásának megismerése végett.
MN: Mikortól datálódik a négykezes, illetve kétzongorás játék műfaja?
RD: Lényegében a bécsi klasszikától kezdődően. Érdekes, hogy Mozart elég sok négykezes darabot írt, Haydn viszont összesen egyet, és Beethoven sem vonzódott ehhez a műfajhoz. Azt hiszem, Schuberttel kezdődik a műfaj fénykora. Rádió és lemezjátszó hiányában a legfrissebb zeneművek négykezes átiratok formájában terjedtek. Ráadásul a kamarazenélés, a zenés összejövetelek szorosan hozzátartoztak a társadalmi élethez.
MN: Ennek fényében nem ellentmondás ezt a bensőséges műfajú, intim zenét nagy koncerttermekben előadni?
RD: A 18-19. századi hangszerek teljesen más méretűek, más felépítésűek voltak. A mai hangversenyzongorák hatalmas termek hangigényéhez készülnek, nem lehet rajtuk szoba méretű légtérben játszani, bár én sem szólóhoz, sem négykezeshez nem szeretem a túl nagy koncerttermeket.
MN: A lemezen Fazioli-hangszeren játszanak. Mekkora a hangszer szerepe egy lemezfelvétel vagy egy-egy hangverseny sikerében?
RD: A Faziolikon nagyon kellemes és inspiráló élmény volt játszani. Világos, de mégis meleg hangszínük kimondottan jól illett ezekhez a zenékhez. Fontos, hogy a hangszerrel ne küzdeni kelljen, hanem könnyen reagáljon a legapróbb dolgokra is. A Steinway mellett ezt mi csak a Fazioli-zongorákon tapasztaltuk. A világ koncerttermeiben ma mindenütt többé-kevésbé jó minőségű hangszerek vannak, a színvonal elég magas. Egy hangversenyen, ahol átlagos állapotú a zongora, leginkább azon múlik minden, hogy maga az előadó éppen milyen szellemi, fizikai kondícióban van. Abban az esetben viszont, ha az ember nincs a legjobb formában, sokat ronthat a produkción egy kevésbé jó hangszer. Bár Kadosa tanár úr gyakran mondogatta, hogy nincs rossz zongora, csak rossz zongorista, ez így túlságosan egyszerű volna, mert természetesen rossz zongora és rossz zongorista is bőven akad. Mindazonáltal egy gyenge produkciót többnyire nem lehet csak a hangszerre fogni.
MN: Lesz-e folytatása egy ilyen, a műsor ösz-szeállítását tekintve "kísérletező" lemeznek?
RD: Az utóbbi években gyakran játsszuk Dukay Barnabás műveit. Az ő zenéje történetesen nagyon közel áll ahhoz a meditatív világhoz, amit például Satie Socrate-ja is képvisel. Dukay mostanában nagy kedvvel ír kétzongorás műveket, a közeljövőben ezeket rögzítjük - a terjedelemtől függően - egy vagy két lemezre.
Tóth Péter
Nemes egyszerűség
A rosszmájú Stravinsky szerint tipikus darmstadti avantgárd jelenet az ötvenes évekből: a színpadon darabokra szekálnak egy zongorát (vagy egy másik, egyébként jobb sorsra teremtett hangszert), miközben a nézőtéren egy szakállas német professzor odasúgja partnerének: "Na ja, aber sehr interessant!" Felületes hallgatásra ilyen érdekességeket tartalmaz Klukon Edit és Ránki Dezső új lemeze: Erik Satie Socrate című kétzongorás műve mellett Liszt négykezes Via crucis című darabja hallható. Eredetileg mindkét művet más közegre tervezték, a Socrate zenekarral kísért próza, Liszt zenéje oratóriumszerű, a három szólistához kórus és orgona (vagy zongora) kapcsolódik a szerzői elgondolásban. Satie műve átiratát a szuperavantgárdista Cage készítette, míg a Via crucis négykezes verziója magától Liszttől származik. Igen, mindez nagyon érdekes. De azért több is annál.
Hogy mi rokonítja a két zenét, arra a kísérőfüzetben Dolinszky Miklós ad kimerítő és nagyszabású magyarázatot. Nem más ez, mint a szegénység és a hagyományokkal, a múlttal szembemenő furcsa élgárdistaság. Kései korszakában Liszt radikálisan leszámolt érett kora csillogó, olykor túlzottan retorikus muzsikájával, és valami végső egyszerűségre törekedett. Ez persze nem sok visszhangra talált kortársainál. Jellemző, hogy a Via crucist csak 1929-ben mutatták be, és hogy aztán a fiatal Bartók értette meg talán először nagy elődje elszánt modernségét - noha Liszt egyszerűen csak az igazságra, nem eredetiségre tört. Satie viszont mindig is hajhászta az originalitást, ám neki nem kellett szembefordulnia régebbi énjével, ő folyvást a banalitásokra támaszkodó, szándékoltan szegényes, távolságtartó, ironikus muzsikát írt.
Két hős, Szókratész és Jézus, két idol, az egyik a pogány, a másik a keresztény világé, mintha kettőjük portréja is lenne a két zongoradarab, amit Satie ki is mond, az első rész címe nála: Portrait de Socrate. Ám ez alig tartható kijelentés, se Krisztus, se a nagy görög nem illusztráció tárgya ezekben a zenékben, és Jézus szenvedéstörténetének stációi is csak rendkívül visszafogottan hallhatók, az összerogyást a kereszttel néhány hatalmas akkord jelzi Lisztnél. Heterogén anyagot tartalmaz a Via crucis, a tisztán, egyszerűen harmonizált korálok mellé éles disszonanciák lépnek, az egész hangú skálák mégis jól ellaknak a mélységesen egyszerű diatóniával.
Lisztnek sikerült egységre hoznia a különnemű anyagokat.
Satie darabját már nem hallgathatja ily felhőtlen belefeledkezéssel az ember, a sok-sok banalitás, sok apró közhely kissé unalmassá teszi ezt a szándékosan dilettáns darabot. "Ülő férfi szándékosan elrajzolt fülekkel", juthat eszünkbe Karinthy, ha már Dolinszky is őt idézi remek kisesszéjében.
A művész házaspár csodálatos nyugalommal, a végsőkig leegyszerűsödött intonációval közvetíti ezeket a komolyan átszellemült zenéket. Olykor orgonaként zúgnak, máskor éppen csak jelen vannak, és nyilvánvalóan megfontoltan ütnek le minden hangot: nagy előadás. Ihletettségüket Klukon Edit verssé tördelt szavai jelzik a műsorfüzetben: "Alázattal jelen-lenni / Szeretettel elfogadni / Szelíd-csendben elengedni."
- csont -
BMC, 2005; összidő: 61:05
