Fráter Erzsébet- Kósa Géza: Szép magyar kertek Kolostorkert, várkert, cifraságában is fegyelmezett franciapark, poétikusan kiókumulált esetlegességben tenyészõ angolpark - vázolhatnánk fel a bevezetõ nyomán a történeti ívet, ám afelõl semmi kétség, hogy kezdetben az õsvadon vala a maga nyugtalanító rendezetlenségében, mellyel az édenkert szemnek kedves, derûsen bölcs nyugalmát helyezte volna szembe létezése esetén az Örökkévaló. És mindenképpen örvendetes, hogy a paradicsom immár e világi megvalósítása terén zajló európai versengésbe magyarhoni fõuraink kelletekorán bekapcsolódtak.
Lelkes, a nyugati divatot szorgosan követõ erõfeszítéseiket számos híres és kevéssé ismert (pl. a dégi, szabadkígyósi, erdõteleki, agostyáni, lengyeli) kertépítészeti alkotás õrzi, és ezeknek a java most a karosszékturista számára is elérhetõ az öncélú mûvészkedés kínálkozó lehetõségétõl szerencsére idegenkedõ képes oldalakat lapozgatva. Szomorú szívvel olvassuk kertrõl kertre, hogy 1945 után népünk csak a kastélyok kifosztásáig volt érdekelt a felhalmozott javak megõrzésében, a kertek vonatkozásában a tüzelõszerzés ridegen kényszerû pragmatizmusa gyõzedelmeskedett a messze tekintõ önmegtartóztatás felett. Szerencsés esetben úszták csak meg a pavilonok és kerti lakok, gloriettek és mûromok, melyek - persze, giccses - bájához képest az újabban elhelyezett faszobrok és székelykapuk bús darabossággal óvakodnak be a végtelenséget sóvárgó sokszínûségbe. Belemennénk mélyebben is például annak a részleteibe, ahogyan Folly Gyula pécsi orvos a Badacsony melletti Kisörsi-hegy oldalába egzotikus fenyõféléket telepítvén szamárháton hordatta hordókban a Balaton vizét, de a terjedelmi keretek az efféle játékosságoknak minden bizonnyal határt szabtak. Azért a látogathatóság egynémely adata elférhetett volna!
- kyt -
Kossuth Kiadó, 2005, 150 oldal, 5990 Ft
****
Schiff András Beethoven-sorozatának legutóbbi koncertjén a már megszokott kép fogadta a hallgatót, két zongora a pódiumon, az egyik Bösendorfer, a másik Steinway. Schiff e döntésével egy kissé fejet hajt a "régizenés" iskola elõtt, amennyiben nem tekinti evidenciának a romantika eszményét: legyen minél nagyobb hangversenyzongorám, minél nagyobb hanggal és színskálával. Ám játéka korántsem historikus, egyszerûen arról van szó, hogy bizonyos darabokat Schiff szerint nem lehet autentikusan megszólaltatni a mai hangszereken. A kép megszokott volt, ám a helyszín kevésbé, a hatalmas méretû Nemzeti Hangversenyteremben két hamutartónak hatott a két hangszer. Az intimitás is hiányzott, melyben a Zeneakadémia verhetetlen Budapesten. Ám e szorongások alaptalannak bizonyultak, Schiff hihetetlen kommunikatív készséggel dolgozott, és bûvkörébe vonta a koncerten megjelent roppant tömeget.
Az elsõ részben az opus 31-es szám alatt összefoglalt három szonáta hangzott el (G-dúr, d-moll, Esz-dúr), és a Bösendorferen játszott elsõ ütemek után kiderült: Schiff óriási formában van. Pregnáns billentés, minden pillanatban ellenõrzött, feszült ritmika, csodálatos költészet jellemezte már a G-dúr szonátát is. Schiff játékosan, Haydnnak hódoló humorral, a zárótételben pedig Schubertet idézõ belsõ szólamokkal dolgozott. A d-moll szonáta demonoló-giája nem Schiff véralkata, de ezúttal mégis frenetikus elõadást hallottunk a Steinwayn, különösen a második tétel doboló ostinátója fölött ívelõ nagy dallam hatott szívbemarkolóan. E délelõttön Schiff félelmetesen élt a szünetek, a csendek mûvészetével, minden le nem írt hang megszólalt valahol, agyunkban, szívünkben - a lelkünkben, mondhatni. A zárásként játszott Waldstein szonátában a lassú tételbõl a záró rondóhoz átvezetõ ütemek mennyei szépségrõl adtak hírt, maga a 3. tétel olyan álomszerû színvilágot, olyan krémes, ugyanakkor soha nem giccses dallamveze-tést produkált, melyet nem lehet el-felejteni.
- csont -
Nemzeti Hangversenyterem, november 20.
*****
A Magyar Lettre Internationale 2005. õszi száma - bizonyosan felelõs szerkesztõje és animátora, Karádi Éva vonzódásait követve - megint a Balkánról rugaszkodik el, lábát a sokat megélt félszigeten veti meg, hogy aztán messzebbre pillantva, a glóbusz távolabbi pontjain is leginkább a Balkánt lássa meg. Kitalálták: a lap - mely tudós esszéket vegyít útirajzokkal meg szépirodalommal - lejtmotívuma a nacionalizmus meg annak melléktémái, úgymint: birodalmak, multikulturalizmus, regionalizáció, emigráció. Elrettent a román történelemtankönyvek bornírtsága (Razvan Paranaiu), kellemesen szomorkás olvasmány A jugó mitológia lexikona, melynek szócikkeit a Horvátországból Hollandiáig ûzött írónõ, Dubravka Ugresic gyûjtögeti. (A posztjugoszláv nemzet-államokban a jugonostalgija felfor-gató, szubverzív ideológiának számít.) Szép történeti esszé részletezi a török felvilágosult osztályok viszonzatlan vágyódását Európa iránt (Halil Berktay) - én hagytam magam meggyõzni, azonnal kérjük õket az unióba! Elvégre a csatlakozás legfõbb értelme a tõsgyökeres európaiaknak is a rosszabbik, befele fordulón agresszív énjüktõl való megszabadulás lenne. A legtisztább beszéd mégis a Spanyolországban élõ perui íróé, Mario Vargas Llosáé. Az európai nacionalizmusokról szóló eszmefuttatása a spanyolviaszt épp nem találja fel: ám az a rezignált makacsság, amellyel szétszedi a (bármilyen) nemzeti ideológiát, az undor, melylyel szól róla, s a kérlelhetetlenség, mellyel végsõ tartalmaként csak az erõszakot jelöli meg, mégis vigasztaló. Azt a reményt kelti, hogy a nacionalizmus számkivetettjei, a külsõ és belsõ emigránsok igenis tartoznak valahová: egymáshoz, még ha ez csak ritkán is tudatosul bennük.
- bbe -
600 Ft
*****
Sóhajtenger - Kuba A cinikusabbja szerint Kuba ma már nem nagy kaland: úri divat, középhaladó menedzserfizetésbõl megfinanszírozható státusnyaralás, amit a mindig jó helyen és jó idõben tartózkodó Wenders hozott divatba a Buena Vista Social Clubbal. Kuba tehát gyanús: jó a píárja, nagy a szezonja, a kuriózumokra utazó fotómûvészeknek különösen nem ajánlott ezekben a sûrû légiforgalmú idõkben. Wenders utazó mozijai és agg kubai zenészei számos földijével egyetemben Vancsó Zoltánt is megihlették, s most, hogy a mester új játékfilmmel (Kívül tágasabb) jelentkezett, a fiatal, s szakmájában igen elismert fotográfus négy és fél perces fotófilmet, afféle diaporáma-mozit illesztett a mû elébe. Mivel Kubát sajnálatos módon már számosan fölfedezték õelõtte, Vancsó igen belátóan nem is próbálkozik ilyesmivel. Fekete-fehér képeivel a jól ismert vidék egyetlen felfedezésre váró szereplõjét, Vancsó Zoltánt és az õ pillanatnyi történeteit kínálja fel nézõinek néhány perces idõtöltésül. Akárcsak a hasonló zsánerben utazó Révész Tamás New York-képei, Vancsó Kuba-fotói is az egzotikus háttér elõtti hétköznapi pillanatokat kutatják. Vancsó Kubája drága szõttes, amelyrõl azonban a szerzõ lírai habitusának köszönhetõen nem a kötelezõ, dohányleveles sorminták vagy a bennfentességet fitogtató érdekességek, hanem a Havannára vagy Budapestre éppúgy jellemzõ emberi állapotok köszönnek vissza, melyek megörökítése nem az amatõr fotós, hanem a fotómûvész feladata.
- köves -
Forgalmazza a Best Hollywood
****
Pierre Rigal / Compagnie Derniére Minute: Erection Igen hatásos volt a francia mûvész egyszemélyes estje a Trafóban. Azon morfondíroztam, hogy e hatás mögött van-e valami keményebb vagy sem, s egyáltalán kell-e, hogy legyen - végül arra jutottam, hogy itt maga a szédületes hatás az, amiért szeretni kell ezt a darabot. Az olimpikon atléta múlttal rendelkezõ Rigal és a cirkuszos Aurélien Bory együttmûködésébõl egyfajta trükkszínház született.
Az Erectiont a jól csengõ, ám semmit sem mondó címû Temps d'Images fesztiválon mutatták be. A színvonalra egyelõre nincs panasz. A térben fehér négyzet, amely idõvel téglalapokra tagozódik. Olyan, mintha zebra lenne. Ezen ugrál fel és alá, mászik, játszik a táncos. A fények váltakozása hol szemkápráztató gyorsaságú, hol bizonyos ritmus szerint gépi párja a táncosnak. Ekkor Rigal voltaképpen duettet táncol: partnere a világítástechnika. A felegyenesedés szertartásait járja, majd amikor sikerül neki, azaz az elõadás második felében - bevadul. Az Arca francia zenekar egyik metálosabb-noisemusicosabb számára rohanni kezd körbe-körbe.
Stroboszkópvillanásoktól körülvéve levetkõzik. A zenébe ekkor berobban egy torzító, és üvölt az ének. A teljes színpadi sötétben csak a stroboszkóp villan. Rigal a villanások ritmusában ugrál, ezért úgy látszik, mintha folyamatosan a levegõben lenne. Lélekemelõ, fogösszeszorítós kép. Lenyugszik, és egy olyan dolog történik, amit már láttunk: saját testének képét vetítik a saját testére. A virtuális test és a hús-vér test közötti interakciókból szellemképek születnek, érzékcsalódások. Mindenesetre a tombolás után felemelõ a nyugalom. Az utolsó képben Rigal lefekszik a földre, és közelebb megy a vetítõhöz. Így összemegy a kép. A kicsi táncos fekszik a nagy táncos hátában. Elcsépelt vég, de a tombolás emléke mindenért kárpótol.
- mama -
Trafó Kortárs Mûvészetek Háza, november 15.
**** és fél
Trió, kvartett, kvintett felállásban játszott három nemzedék a Zeneakadémia 130. és a ZAK Baráti Körének 8. születésnapján. Ám nem ettõl lett ünnep, hanem az egy és háromnegyed óra bécsi klasszikus zenétõl, mely hallatán sokan éreztük: november ide, szürkeség oda, érdemes élni. Elõször Kelemen Barnabás, Kokas Katalin és Rohmann Ditta varázsolt elénk egy korai Haydn-mûvet, az E-dúr triót (HobV:12.) - az elõadók a mûben rejlõ valamennyi ötletre, szellemességre ügyeltek, egymásra még inkább, így még a gesztusaik, a mimikájuk is oly egységesnek tûnt, hogy néha illetlenségnek tetszett nézni õket. Mozart g-moll zongoranégyese, melyben Rév Lívia játszotta a zongoraszólamot, egész másképp volt nagyszerû: itt valóban négy egyéniség küzdött meg egymással, de már az elsõ ütemekben eldõltek az erõviszonyok. Rév Lívia ugyanis egy szélsõségesen bölcs, analitikusan mély Mozart-mûvet kényszerített a fiatalokra, akik ezt apró hangsúlyokkal, ritkábban - különösen a cselló - elõreszaladással kompenzálták. Így aztán a Mozart-mû monumentalitása állandóan vibrált - izgalmasan egyszeri elõadást, igazi intellektuális kalandot élhettünk át. Szünet után Schubert C-dúr Vonósötösében Kelemen Barnabás és Perényi Miklós a két szélrõl irányított, de mind az öt vonós hihetetlen koncentrációval kamarázott, cseppet sem félve az egyéni megoldásoktól. Bujtor Balázs (második hegedû) finom pianói, Kokas Katalin (brácsa) precíz, hol érzékeny, hol érzéki kísérete ehhez éppúgy kellett, mint Rohmann Ditta (cselló) biztos és szép hangú basszusa, mely fölött Perényi varázslatosan szép, Kelemen pedig belemenõsebb szólókkal istenülhetett. E mûben törtek meg legkevésbé a nagy ívek az apró részletektõl, és öröm volt nézni, ahogy az öt ember él a színpadon. A közönség nagyobbára mégis csukott szemmel itta az élményt, utólag gesztusokkal, töredezett szavakkal próbáltuk megfogalmazni, amit nem lehet.
Mesterházi Gábor
Zeneakadémia, november 14.
*****
Boozoo Bajou: Dust My Broom A Boozoo Bajou, azaz a nürnbergi Peter Helder és Florian Seyberth duója még a kilencvenes évek végén vált ismertté hangulatos kis maxijaik (Night Over Manaus, Under My Sensi) révén. Ezeket hamarosan követte (a korábban lapunk által is méltatott) bemutatkozó lemezük (Satta), majd egy rajtuk és általuk elkövetett újrakeveréseket tartalmazó gyûjtemény - mindkettõ még a Stereo Deluxe kiadónál. Most itt az új album - immár a !K7 címkénél, de a lényeg mit sem változott: ritka hangulatos, "cuppanós" darabokat sorakoztattak egymás mellé. Többségükben dubra alapozó szerzemények, amelyekre szépen rátelepülnek a dzsessz-, a blues-, a hiphop- és a funkelemek. A produkcióhoz remek vokalisták társultak: a bluesban utazó Wayne Martin (a régi bevált alakotótárs), Tony Joe White vagy Ben Weaver, mellettük olyan toasterek, mint Joe Dukie, U-Brown vagy Top Cat. A hatás rendre a keverési arányokon alapszik, elvégre akadnak itt olyan, voodoo beütésû, sötét hangulatú blues-dub-funk keverékek, mint a nyitó Keep Going, a 9 Below Zero vagy a Way Down, s könnyedebb, reggae-beütésû darabok is, mint a Take It Slow. A táncolni vágyókat sem hagyja cserben a lemez: a Top Cat vokáljával élesített Killerben például példaszerûen kapaszkodik egymásba a ragga lüktetése és az afro/brazil ritmika, míg a Blast igazi seggrázós funky mûremek. A végére azután határozottan belassul a lemez: gyakorlatilag négy ambiente-szerû darab követi egymást - végül is sosem árt a nyugalom. Amúgy a Boozoo Bajou tagsága most pénteken a Süss fel, nap!-ban élõben is szemlélteti az új lemez kedvezõ élettani hatásait.
- minek -
!K7/Neon Music, 2005
****
Ördögûzés Emily Rose üdvéért Ennek biztosan nem lesz jó vége, kietlen pusztaság közepén lerobbant tanya, mindenhol hó és halál, ráadásul a mínuszok dacára az eresz alatt baljósan élénk a darázsfészek. És mit tesz isten (de csínján a metafizikai állásfoglalásokkal), elõérzetünk beigazolódik. Pedig a kiindulás érdekes: keresztezzük a klasszikus horrort bírósági filmmel, témánk pedig legyen a legalábbis Foucault óta tudományos ínyencfalatnak számító pszichopatológia. Az amúgy megtörtént esetet feldolgozó film témája ugyanis a címbeli Emily Rose megszállottsága: a kis tanyáról a nagyvárosba, egyetemre érkezõ, otthon atavisztikus nevelést kapó lányt megszállja a Gonosz/pszichotikus epilepszia kezdi gyötörni (a különbség eldöntése a filmbeli per kérdése), s elõbb a nyugati kultúra deszakralizált módján gyógyszeres kezelést kap, majd papja tanácsára áttér a spirituális útra, aminek módját már William Friedkintõl vagy John Boormantól ismerhetjük. Mûködne is a film, ha meg tudna állni az elgondolkodtatásnál, annál a pontnál, hogy felteszi kérdéseit: hisz a tudat rejtelmei és a társadalom hatalomgyakorlása tényleg izgalmas problémák. De belép a mûfaji korlát: ha horror, akkor vízió, látomás, arámi, német szavak, bibliai idézetek, sátáni üvöltés, égett szag. A végponton a mai nyugati verziót képviselõ, gyanúsan indulatos ügyész és az egyre bölcsebben hallgató, nyugodt vádlott, a pap. S az utóbbi mellett voksol a film. Amit emiatt akár bátran kártékonynak is minõsíthetnénk, ha nem lenne ennyire átlátszóan ostoba.
- dercsényi -
Az InterCom bemutatója
**
