Szinte egymást érte két bemutató a Nemzeti Színház stúdiójában - két magyar darab, mondjuk. Füst Milán sötétszürke Boldogtalanokját Ács János rendezte; Verebes István Várva című darabját pedig Verebes István.
Lehet mondani: a boldogtalanság tömbszerű, életet - és halált - átjáró sűrű lényegét írta drámává Füst Milán 1914-ben. És nem csak drámává írta: sorsokra, életutakra, jellemekre szálazta szét. Színházi szempontból nagyszerű szerepek ezek: csupa teljes és "testes" alak. Húber Vilmos és Nemesváraljai Gyarmaky Róza összetartozását nemcsak a tehetetlenség teszi eltéphetetlenné, hanem minden; még az is erősíti, ami ellene hat: a férfi kalandjai, a gyermek halála, az anya fifikás intrikái, a Rózát egy nyugodt, ám sivár élettel kecsegtető Sirma hentes. Az összetartozás ugyanakkor elviselhetetlen és élhetetlen - valakinek halnia kell.
Menczel Róbert díszlete a Nemzeti stúdiójának újfajta használhatóságát mutatja: a derékszögben elhelyezett emelvényen ülnek a nézők, a többi hely a játszóké, úgy, hogy a tér ajtaja a két nézői emelvény között nyílik. Ilyenformán tényleg karnyújtásnyira vannak tőlünk; alaposan szemügyre lehet venni Gyarmathy Ágnes jelmezeinek minden darabját, a fehérneműtől a kalapig: pontos, korhű. A dráma megszületésének korához hű.
A két főszerepet Schell Judit és László Zsolt játssza; két erős színész nyújt erős, szenvedélyes alakítást. Húber anyjának szerepében Törőcsik Mari az egyszerre szerencsétlen,
szeretetéhes és zsarnok,
hazug öregasszonyt ezernyi színnel hozza, a tragikusan naiv Vilmát nagy ártatlansággal Vass Teréz. Jó Gazsó György Sirmája, és a kisebb szerepekben is mindenki.
Ács János mintha be is érte volna ezzel: a higgadt, karmester típusú rendezéssel. A hozott anyaggal, a kínálkozó késszel. Az előadás megmaradt a tragikus történet, a különös konstelláció szintjén - nincs svungja, nem jött el a mába, nem elég bátor, nem rántott magával mindent és mindenkit.
A Várva műsorfüzetéből tudom, hogy Verebes Istvánnak van egy elmélete; nagyjából olyasmi, hogy ő egy öreg rendszerben volt fiatal, és egy fiatal rendszerben öreg, ezért aztán céltalanul végigvárakozta a fiatalságát, ami - írja - "elemészti a jellemet, a kedélyállapotot, a tehetséget". A Várva úgy született, hogy a színház nem kapta meg a jogot arra, hogy Beckett Godot-ra várva című darabjának két főszerepét nőkkel játszatva vigye színre. Verebes megírta hát az ő saját Godot-ját, amely ihletmerítésnél több, lopásnál kevesebb; leginkább arra jó, hogy gondolatban rácsodálkozzunk az eredeti mondatok ravasz és mély sokrétűségére. Itt ugyanis rossz, zagyva és értelmetlen mondatok vannak, homályosnál is homályosabb kontextussal, kevésnél is kevesebb jelentéssel.
Az előadás finoman szólva kínos, még finomabban szólva vérciki. Nem finoman szólva: nettó blöff. Ülnek nagy színésznők a semmilyen díszletben, mondják a semmit; kifejezetten csodálni kell, hogy tudják, mi jön mi után, igaz, ha tévednének, észre sem vennénk. A rendezést - Verebes István jegyzi - ugyancsak nem venni észre; igaz, a semmit nehéz rendezni.
A két főszereplő Básti Juli és Csoma Judit. Básti - akinek jó oka van mostanában megragadni minden alkalmat arra, hogy visszasze-rezze, megmutassa régi ragyogását - nemrégiben visszaadta Pentheszileia szerepét Zsótér Sándor rendezésében; ezt vajon miért nem utasította vissza, illetve kérte ki magának? Csoma Juditra ugyanez vonatkozik; nem értem, miféle önmegvalósítási lehetőséget látott abban, hogy egy kényelmetlen széken üldögélve hülyeségeket beszéljen, mert ez a szerepeÉ "Várunk, mire várunk, ígérte, hogy eljön, abba kéne hagyni, várjunk még, ne várjunk tovább, így megy ez" - és tényleg így megy, ilyen épületes szövegekből kellene építkez-ni, menni előre, dinamikában, mélységben, drámában, ugyan márÉ A levés nem jelenlét, a beszélés nem dialógus. Ez meg nem színház.
Pozzo Luckyja ezúttal nem kutya, hanem női szolgaállat, várandós méghozzá. És nem knokk, mint Beckett-nél, hanem smekk; na, ezt a szót át fogom küzdeni valahogy a köznyelvbe. Trokán Péter sem tudja, kicsoda ő, de neki legalább
a bamba nő
folytonos lealázása teremt valami konkrét helyzetfélét, eléggé civilt és eléggé undorítót ugyan. Jónak lenni persze ebben sem lehet, miként a női szolgaállat szerepében Szabó Mártának sem, pedig ő aztán úgy bevágta a kapitális monológját, hogy csak na. Bejön szegény Koós Olga is - Beckettnél a Fiú -, kezében cekker, mond valamit, néhány szót egymás után. Bejön, kimegy, és még úgy is csinál, mintha mindennek lenne bármi jelentősége. Nincsen.
Csak a szégyen. Amit ott láttam nemzetis és nem nemzetis színészek, kollégák arcán - pedig igyekeztünk nem egymásra nézni, míg baktattunk fölfelé a lépcsőn. Csupa széttárt kar, felvont váll, lehajtott fej. Az igazgató is jelen volt; nyilván nem először látta.
És akkor azt olvasom a honlapon, hogy még ebben az évadban Gerhart Hauptmann A bunda című darabját rendezi Verebes István. Nyilván a remek színvonalra és nagy sikerre való tekintettel. Rettegek, nehogy valami jogi probléma legyen, mert akkor írni is fog megint.
Nemzeti Színház, október 25., november 5.
