Régen megszokhattuk már, hogy a szupersztárság ténye a popzenében nem feltétlenül jár kéz a kézben a jelentős lemezeladással, az a jelenség azonban már újszerűbb, amikor a komoly kereskedelmi siker a valódi érdeklődés hiányát takarja ki. Vegyük például korunk dívája, Beyoncé utolsó lemezét, amelyből 5 millió példányt értékesítettek, de valószínűleg komoly bajban lennének a vásárlók, ha egy kvízműsorban fel kellene sorolniuk három dalt a lemezről a Drunk In Love-on kívül. Arról az albumról két éve télen, a váratlan megjelenése hetében még rengeteg szó esett, azóta viszont egy betű sem, ami valahol mégiscsak azt a régimódi képzetet támasztja meg, hogy királynői imázs, kreatív producerek és stílusos klipművészet ide vagy oda, végeredményben leginkább még manapság is a zene számít. Ez pedig egy olyan tanulság, amit most majd Rihannának is muszáj lesz levonnia a saját esetéből.
Hiszen ezúttal is ugyanott vagyunk: január 28-a óta, amikor új lemezét ingyen elérhetővé tette a neten, a kortárs kommersz popzene barbadosi istennőjének volt néhány erős napja a nyilvánosságban, és borítékolható, hogy három és fél évnyi várakozás után a lemez fizetős verziójából sem kerekedik majd bukás, de ha, mondjuk, két év múlva megszavaztatná a művésznő a rajongóit, hogy milyen dalokat emeljen be a koncertprogramjába, akkor az Anti tételei nagyon a sor végén kullognának, ha bejutnának egyáltalán a belső körbe.
| ||
Azt jelentené mindez, hogy az Anti kifejezetten rossz lemez volna? Nem egészen, és éppen ez benne a bosszantó. Rihanna nyolcadik dobása jókora váltást jelent az énekesnő pályáján, de nem maga a váltás ténye a gond: ebben az egyfelől személyesebb, másrészt pedig úgy három szinttel kevésbé kommersz, erősen belassult, bekábult, hiphopos zenei közegben a rokonszenvesen szemtelen szövegmondás hercegnője teljesen otthonosan mozog, és jobban is mutat benne, mint abban az olcsó siófoki diszkóban, ahová a 2011-es, hígan trance-es Talk That Talk idején transzportálták a szerzői. Az igazán erős számok azonban hiányoznak az albumról.
Pedig az Anti elég jól indul a botladozós Considerationnel, és a kislemezes Work dancehallja is sikeresen hipnotizál, de a lemez közepének szétkenődő hiphopja egyszerűen nem eléggé érdekes vagy ragadós. Aztán pedig, hogy a lemez végképp ne álljon össze valamiféle egységes állítássá, a végére beúszik két régi vágású soulszám, amelyikből az egyiket (ráadásul az ambiciózusabbat, a Highert) a közepén hirtelen félbeszakítják. Hogy emögött milyen művészi koncepció húzódhatott meg, azt igen nehéz elképzelni – talán még maga a művésznő is időt kér, hogy valahogyan kitalálja.
Roc Nation, 2016
