Zene

A fiatal orosz fotográfus képei nagytotálban ábrázolják az egykori szovjet iparvidéket, a Donyec-medencét. Az ugyanabban a magasságban húzódó horizontvonal egyetlen látvánnyá avatja a nagyméretű képeket, ha ezt az installálás nem is segíti elő.

Reményeink, miszerint nem kell majd itt Dan Brown nevét emlegetni, úgyszólván teljesen megalapozatlanok voltak, végül is valamiféle babonán, névmágián alapultak, hogy azért a Macbethet mégsem lehet csak úgy, következmények nélkül valakinek a szájára venni. Egyfelől: dehogynem.

című előadása hamisítatlan vizuálfolyam volt, és egyben - a soros EU-elnökség kiemelt kulturális programjaként - nagyon stílusos befejezése a Nemzeti Színház évadjának. (Mondjuk, kész csoda, hogy a parlamenti jobbszél nem tiltakozott a koreográfus nevének plakáton való megjelentetése ellen is.) Pina Bausch - a művésznő 2009-es halála után is együtt maradt, koreográfiáit repertoáron tartó, azokat szerte a világban bemutató - legendás társulatát látni például azért nagyszerű dolog, mert az előadások szelíd szépsége ellenére minden magatartásformát keményen karikíroznak a táncosok, sőt antropológiai pontossággal tárják fel őket, így nincs néző, aki ne moshatná tisztára terápiásan a jellemét.

A 28. születésnapját mostanában ünneplő angol Patrick Wolfnak a Lupercalia már az ötödik lemeze.

A Gran Torinóban Clint Eastwood tételesen végigvette a nyugdíjasévek előnyeit (kutya, gyerek, verda, veranda) és hátrányait (kutya, gyerek, verda, veranda), majd a szögről leakasztva saját legendáját halni indult, hősi halált. Amire a lelkes ünneplés közepette senki sem gondolt, hogy tovább is van, hogy Eastwood, a rendező ezzel még nem ért el a filmezhetőség határáig, és vigyázó szemét hamarosan a túlvilág néven ismert, lebegő fényes helyre veti (megközelíthetőség: át az alagúton, majd utána egyenesen).

A lett származású Katie Stelmanis a torontói zenei szcéna évek óta jól ismert, nagy tehetségként elkönyvelt figurája - új projektjével, az Austrával pedig alighanem sikerült neki a nemzetközi áttörés is. A jellegzetes, egyszerre hűvös és érzelmes tónussal megáldott szőke énekes-/billentyűslány egy Galaxy nevű helyi (afféle riot grrrl) zenekarban vált - legalábbis helyi szinten - ismertté.

A Morbid Angel neve fogalom a death metalban. A stílus egyik alapító zenekaraként elkészítették a 80-as és 90-es évek fordulójának két legmeghatározóbb lemezét (Altars Of Madness, Blessed Are The Sick), majd amikor a műfaj kifulladt, jó érzékkel tették egy fokkal befogadhatóbbá a hangzásukat, és csináltak két olyan, szintén megkerülhetetlen lemezt (Covenant, Domination), amelyek úgy hoztak új színfoltot a death metalba, hogy közben végig hűek maradtak a stílus alapjaihoz.

A horrorfilmkészítésben egész szakág épült a nők kiszolgáltatott helyzetét kihasználó, megfelelő mennyiségű szúró- vagy vágóeszközzel felszerelt gonosztevőkre, egyúttal a nők legrosszabb rémálmainak megelevenítésére. Ilyen szituációval nyit a Mosás, vágás, ámítás is: női fodrászt látunk, kezében ollóval, aki nem hajlandó csak olyan keveset vágni a hajból, amennyit a páciens szeretne. A vadember ezúttal Audrey Tautou,

A játékfilm - legegyszerűbb megközelítésben - képekben előadott közlemény, mely közlemény az esetek döntő többségében valami történet ostyájába van csomagolva. Van ennél szimplább eset is, amikor a történet maga a közlemény - nem afféle közbeiktatott vivőanyag, hanem a tuti lényeg, amit magánbeszélgetéseinkben úgy szokás útjára indítani, hogy "ilyet még nem hallottál".

A bosnyák rendező a 2001-es Senkiföldje világsikere után két nemzetközi koprodukcióval (A pokol, Az igazság nyomában) állt elő, de most új filmjének hősével együtt visszatér szülőföldjére. A Cirkusz Kolumbia minden ízében jugoszláv film. Helyszíne Bosznia-Hercegovina, ideje 1991, az utolsó év, amikor még megvolna az ország (a szocialista szövetségi köztársaság hivatalosan 1992-ben szűnt meg létezni); jugoszlávok a szereplők, Yugók az autók, de a legjugóbb maga a film.

Emlékeznek Piero della Francesca portréjára Federico da Montefeltro hercegről, az Urbinói Hercegség megalapítójáról? (Vagy a felesége, Battista Sforza portréjára, lévén szó diptichonról?) Nem kell rögtön az Uffiziig szaladni, hogy felidézzék, hiszen a festő talán leghíresebb képéről van szó, sőt, a quattrocento legismertebb portréjáról. A herceg rendkívül jellegzetes orra miatt különben sem lehet összetéveszteni semminő egyéb portréval: horgas orrú pasas, vörös ruházatban, profilból. Nos, még el sem kezdődik a hacacáré,

Belsősök nyertek - e sorok írója szégyenszemre mindössze ennyit tudott a Madách Színház 2009-ben kiírt, tavaly pedig annak rendje és módja szerint, az eredményhirdetéssel már le is zárult musicalpályázatáról. Mi tagadás, ez az információmorzsa, valamint a zsánerrel ("új magyar musical") szemben táplált szűkkeblű, ám aligha teljesen megalapozatlan előítélet nem ígért éppen átütő élményt a Csoportterápia című "mjuzikelkámedi" bemutatójának estéjére. És mégis: Bolba Tamás, Galambos Attila és Szente Vajk közös munkája az évad legszórakoztatóbb, ötletekben sziporkázóan gazdag zenés színházi produkciójának bizonyult.

1980 novemberében a Bercsényi klubban rendezte meg az Erdély Miklós által "vezetett" INDIGO csoport az Akvarell című kiállítását, melyen Böröcz András egy damillal fellógatott tárgyat, egy akvarellpapírból hajtogatott festményruhadarabot, egy fecskenadrágot állított ki.