Film - Micimackeaux - Pierre Salvadori: Mosás, vágás, ámítás

  • Kovács Bálint
  • 2011. június 23.

Zene

A horrorfilmkészítésben egész szakág épült a nők kiszolgáltatott helyzetét kihasználó, megfelelő mennyiségű szúró- vagy vágóeszközzel felszerelt gonosztevőkre, egyúttal a nők legrosszabb rémálmainak megelevenítésére. Ilyen szituációval nyit a Mosás, vágás, ámítás is: női fodrászt látunk, kezében ollóval, aki nem hajlandó csak olyan keveset vágni a hajból, amennyit a páciens szeretne. A vadember ezúttal Audrey Tautou,

A horrorfilmkészítésben egész szakág épült a nők kiszolgáltatott helyzetét kihasználó, megfelelő mennyiségű szúró- vagy vágóeszközzel felszerelt gonosztevőkre, egyúttal a nők legrosszabb rémálmainak megelevenítésére. Ilyen szituációval nyit a Mosás, vágás, ámítás is: női fodrászt látunk, kezében ollóval, aki nem hajlandó csak olyan keveset vágni a hajból, amennyit a páciens szeretne. A vadember ezúttal Audrey Tautou, aki legnagyobb sikere okán Amélie-ként vonult be a francia film történetébe, és akit ezúttal, nyilván viccből, Émilie-nek hívnak. Övé a fodrászat, ami a vad első jelenet után hamar elveszti horrorfilmes varázsát, s átalakul a Százholdas Pagony francia filmes megfelelőjévé: pont, mint a Micimackóban, itt is csupa ideg- és szellemi roncs állomásozik. Az egyik asszisztens úgy általában retteg a kommunikáció minden formájától, a karbantartó hajlamos az ideg-összeroppanásra, Émilie anyukája kedvére válogat az önmarcangolás és a kedves őrület közt, magának Émilie-nek meg annyi baja van, hogy Róbert Gida sem győzné számon tartani mindet - közülük a legfőbb az, hogy nemigen tűnik képesnek bármiféle érzés kifejezésére. Ez pedig határozott hátrány, ha a köré épített film tétje épp az, hogy összejön-e valahogy az őérte titkon, de tüzesen rajongó karbantartóval. Ahogy hátrány az is, hogy az író-rendező Pierre Salvadori olyannyira ragaszkodik a happy endhez, hogy a stopperének figyelmeztető jelére hirtelen sutba dobja az összes eddig felskiccelt jellemvonást, hogy eljöhessen a megbocsátás, a csókok, a boldog kacajok és a további indokolatlan és hihetetlen érzések és magatartásformák ideje.

Nem mintha ez az utolsó öt perc rondítana bele a felhőtlen élménybe. Pierre Salvadorira sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy meglátszik rajta a húszéves filmes tapasztalat: a Mosás, vágás, ámítás olyan, mint egy amatőr film, nemcsak a butácska, egyúttal nagyon kiszámítható fordulatai vagy a forgatókönyv butácska, egyúttal nagyon hiteltelen mondatai, hanem a rendező sulykolási kényszere miatt is. Az egy dolog, hogy a szereplők felolvassák egyszer írás közben a folyamatos félreértésekre okot adó névtelen leveleket, aztán egyszer kézbesítés után, egyszer pedig beszámolva róla a rokonoknak, de emellett arcukkal is a némafilmesek mimikáját idézve próbálnak extra nyomatékot szerezni az eljátszottaknak - tényleg, mint a Micimackóban. Pedig olyan jó lenne újra filmes teljesítménnyel alátámasztani, hogy Audrey Tautou tehetséges színész - hát Malacka szerepével ez nem fog menni.

Forgalmazza a Szuez Film Kft.

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.