Magyar Narancs: Az elmúlt években úgy tűnt, hogy elvesztetted az érdeklődésedet a rövid, slágeres dalok iránt. Mi hozta meg újra az étvágyadat?
Rufus Wainwright: Kétségtelenül igen messzire merészkedtem az operavilág bendőjében. Nagyzenekarokkal, karmesterekkel és operatársulatokkal dolgozni csodás volt, és tervezem is, hogy valamikor a jövőben továbbhaladok majd ezen az ösvényen, de minél messzebbre jutottam, annál világosabbá vált a számomra, hogy a popzene sokkal szabadabb és szórakoztatóbb műfaj, és szerencsésnek kell tartanom magam, hogy ide kötődöm. Épp az keltette fel az éhségemet a lazább, közérthetőbb megközelítés iránt, hogy hosszú ideig csak komolyzenével érintkeztem.
MN: Adhat neked még annyi izgalmat egy háromperces popszám megírása, amennyit egy operáé adhatott?
RW: Ennek a lemeznek a megalkotását két dolog miatt élveztem nagyon: az egyik az, hogy végre ismét fiatal zenészekkel dolgozhattam, a másik pedig, hogy bőven volt rá idő, hogy megvalósítsam mindazt, amit csak akarok. A komolyzenében minden nagyon merev: azt, hogy mikor, kivel és mit csinálsz, mind-mind igen szigorú szabályok szerint kell megszervezni, a popzenében viszont nyugodtan dolgozhatsz csak olyankor, amikor ihletettnek érzed magad. Ráadásul most végre ismét énekelhetek, ami egészen remek érzés azután, hogy az operámban mások adták elő mindazt, amit megírtam.
MN: A zenédben és a szövegeidben mindig rengeteg komolyzenei utalás volt. Kölyökkorodban mi inspirált arra, hogy popzenész legyél, nem pedig operaénekes vagy zeneszerző?
RW: Leginkább talán az, hogy ezen a pályán jóval kevesebb volt a házi feladat - a fiúk pedig sokkal helyesebbek! Olyan családból származom, ahol hemzsegnek a dalszerzők, a népzenészek - márpedig a folk bizonyos értelemben a popzene lelkét jelenti -, úgyhogy leginkább úgy tekintek magamra, mint aki egyszerűen csak továbbviszi a családi vállalkozást.
MN: A hollywoodi gyerekszínészek felnőttkorukban gyakran panaszkodnak arra, hogy ellopták tőlük a gyermekkorukat. Te, aki már igen fiatalon színpadra álltál a felmenőid oldalán, hogyan birkóztál meg ezzel a problémával?
RW: Az én esetemben távolról sem volt ilyen rossz a helyzet. Anyám valóban elvitt minket (Rufus húga, Martha is elismert zenész - G. A.) a fellépéseire, de ezek nagyon rövid turnék voltak, és egyáltalán nem rendszeresek. Mind az anyám, mind a nagynéném (Kate és Anna McGarrigle folkzenészek - G. A.) úgy döntött, hogy elsősorban a gyermekeik nevelésére összpontosítanak, a koncerteket pedig abban az időben mindannyian könnyed és szórakoztató eseményekként éltük meg. Otthon amúgy szinte mindennap ment az éneklés, a hétvégéken - amikor átmentünk a nagymamához - meg pláne, de nem erőszakoltak ránk soha semmit sem.
MN: Te a 80-as években voltál tinédzser, úgyhogy némiképp meglepett, hogy az új lemezeden elsősorban hetvenes évekbeli hatások érződnek.
RW: Mivel a 70-es években, 1973-ban születtem, én ezt kicsit sem találom furcsának: amiket életemben először hallottam, amik megtelepedtek a tudatalattimban, mind-mind 70-es évekbeli zenék voltak. Akkoriban az apám (Loudon Wainwright III zenész, színész, humorista - G. A.) elég aktív volt, és anyám is sorra gyártotta a lemezeket az Egyesült Államokban, úgyhogy a 70-es évekre jellemző érzékenység már nagyon fiatalon körbevett. A maga különös módján ez a lemez leginkább a tudatalattimról szól.
MN: Szóval nem arról van szó, hogy tudatosan kerülted a 80-as évekbeli szintipopelemeket, mert manapság mindenki azokhoz nyúl?
RW: Egy kicsi azokból is van a lemezen, a Bitter Tearsben például, bár tényleg csak egy kevés. Mark (Mark Ronson producer - G. A.) és én elsősorban azt a fajta melegséget és azt a tónusminőséget akartuk elérni, amiről a 70-es évtized a mai napig híres, hogy ezzel burkolhassuk be a stíluskeverésre építő számokat. Bizonyos dalokban egymástól nagyon eltérő ötletek vannak összekeverve, és a magas minőségben rögzített hangszerek tartják egyben a vázukat.
MN: A korábban rád annyira nem jellemző soul- és funkelemek is összekapcsolják a dalokat.
RW: Az főleg Marknak köszönhető. A dalokat én írtam ugyan, és egy-kettő rögzítésénél én is vezényeltem a folyamatot, de az album nagyobbik részének hangzását az szabta meg, hogy engedtem Markot szabadon kutatni a lehetséges variációk után.
MN: Azt mondtad egy interjúban, hogy az egyik legfőbb inspirációt ennél a lemeznél Elton John zenéje jelentette a számodra. Én a zseniális korai lemezein kívül nem nagyon bírok meghallgatni tőle semmit. Neked melyik a kedvenc Elton-korszakod?
RW: Én a Yellow Brick Roadnak vagyok nagy rajongója - énekeltem is vele párszor azokat a számokat élőben az évek során. Szóval én is inkább a korai lemezeit szeretem, de hozzá kell tennem, hogy 14 évesen megfertőződtem az operabetegséggel, és azóta szinte kizárólag operákat van kedvem hallgatni szabad időmben. Ismerek poplemezeket is azért, és egy időben odáig voltam Nina Simone-ért meg Nick Cave-ért, de a szerelmem az opera maradt. Úgyhogy egy csomó minden, ami ezen a lemezen hallható, számomra is újdonságot jelent.
MN: Amikor az első lemezeid megjelentek, elég vad fiúnak mutattad magad, és a zenéd is gyakran reflektált erre. Most, hogy állandó partnered van, és tavaly lett egy lányod is, másképp viszonyulsz a saját dalaidhoz?
RW: Azzal a megközelítéssel próbálok azonosulni, mely szerint ahogy öregszel, elkezdesz magadban különböző figurákat kialakítani, és az életed végén ezek összességeként tekinthetsz majd magadra. Most már itt van bennem egy felelősségteljes, az egészségére vigyázó Rufus is persze, de azért az elveszett kisfiú sem tűnt el feltétlenül - néha visszatér, és az ő szemével látom a dolgokat, de nem tudom szégyellni magam miatta. Nem hiszem, hogy valaha is megszabadulhatsz a démonaidtól, inkább csak új lakhelyet építesz nekik. Na, ezért híznak meg az emberek öregkorukban - kell a tér annak a sok személyiségnek.
MN: Magyarországon a meleg művészek többnyire nem vállalják a másságukat a nyilvánosság előtt, mert félnek, hogy tönkretennék a karrierjüket. Te mindig is nyíltan beszéltél erről, úgyhogy érdekelne, hogy származott-e a pályád során bármilyen hátrányod emiatt.
RW: Elég kockázatos húzás volt, és igen, az igazság kimondása rövid távon okozott azért problémákat: bizonyos tévéműsorokba nem hívtak el, és akkor, a legelején a kiadóm sem állt még teljes szívvel mögém. Hosszú távon viszont sokat lendített a karrieremen, mert nagyon sok lojális rajongót szereztem, akik értékelni tudják az őszinteséget és a hitelességet - több évtizedes karriert márpedig nem építhetsz fel ilyen rajongók nélkül, úgyhogy ha az elején rossz is volt olykor, végeredményben nem bántam meg a döntést.
