Black Breath: Sentenced To Life Kezdjük mindjárt a sorból leginkább kilógó zenekarral! A Black Breath 2008-ban alakult, és a tagjai valószínűleg az anyatejjel szívták magukba az Entombed és a Dismember, vagyis a decensen csűrdöngölős, de az amerikai iskolával ellentétben BPM-halmozásig sose jutó, ellenben kellően suttyó és fogós svéd death metal tanárok első néhány lemezét. A Sentenced To Life hangmérnök-producere a számos mai lemez születésénél kulcsszerepet játszó Converge-gitáros, Kurt Ballou volt, aki tökéletesen reprodukálta a Dismember Like An Everflowing Stream lemezének klaffogó pergőhangzását és az Entombed Clandestine-jének leginkább egy bemikrofononozott láncfűrészre emlékeztető gitárhangját, és ha ehhez még hozzátesszük, hogy az énekhang olyan, mintha Ballou Converge-beli kollégáját, Nate Newton basszusgitárost hallanánk saját szólózenekarában, a Doomridersban, akkor nagyjából meg is van, milyen ez az album. Az egyéniség majdnem totális hiánya ellenére a Sentenced To Life kimondottan állat lemez: egyrészt kellően rövidre lett fogva ahhoz, hogy ne forduljon unalomba, másrészt a dalok is jók - a horrorisztikusan induló, majd eszeveszetten kalapáló Endless Corpse-ért valószínűleg a Dismember tagjai is adnának pár évet az életükből. (Southern Lord, 2012) ****
Goatwhore: Blood For The Master A New Orleans-i Goatwhore-ban olyan helybéli, prominens arcok játszanak, mint Sammy Pierre Duet, a jobb sorsra érdemes Acid Bath egykori gitárosa, aki néhány évig a Crowbart is megjárta, vagy Benjamin Falgoust II, aki a Soilent Green nevű sludge-legendában is énekel többek között. Az épp idén tizenöt éves Goatwhore olyasfajta black metalt játszik, mintha a korai Celtic Frost vagy egy pontatlan játéktól megszabadított Venom modernizált verzióját hallanánk, nem kevés rock 'n' rollos lazasággal - de nem a bugis, hanem a gonosz fajtából - megspékelve, minderre pedig Falgoust ezer közül is felismerhető, kíméletlen acsargása helyez koronát. Az ötödik lemezénél tartó Goatwhore megbízhatóan hozza a kötelező minőséget, az anyag pedig pengeélesen, de mégsem agyonsterilizáltan rombol, mindössze a lemez hosszát lőtték egy kicsit túl a kelleténél, úgy három nótával. (Metal Blade Records, 2012) ****
High On Fire: De Vermis Mysteriis A High On Fire új lemeze a másik a négy közül, amit Kurt Ballou vezényletével rögzített a zenekar, és míg a Black Breath esetében egy már létező, klasszikusnak mondható megszólalás reprodukálása volt a feladat, a határozottan egyéni zenét játszó High On Fire mélyen fortyogó hangzását csak még jellegzetesebbé és horzsolóbbá tette Ballou közreműködése. A HOF zeneileg is jócskán eltávolodott a debütáló lemez erőteljes Motörhead- és Venom-hatásokat is felmutató sludge metaljától, és az egykori Sleep-frontember/gitáros Matt Pike barbár bömbölése is sikeresen vetkőzte le a Surrounded By Thievesen hallható Lemmy Kilmister-variációt. A kíméletlen intenzitással daráló zenekar a De Vermis Mysteriisen - a cím egyébként a Psychót író Robert Bloch egy korai munkájára, az erőteljesen Lovecraft és a Necronomicon hatása alatt készült, hasoncímű írásra utal, amelyből szövegileg is merített a zenekar - jelentősen visszavett a tempóból, és ez egyáltalán nem vált az anyag kárára: a két fenyegető lassúsággal masírozó tétel, a védjegyszerű gitártémára épülő Madness Of An Architect és a King Of Days egyenesen a lemez legjobbjai; az utóbbiban ráadásul Pike - öblösen-rekedtesen ugyan, de - már majdnem énekel, sötétségben pedig közel neurosisi magasságokban jár. Csillagos ötös. (E1 Music, 2012) *****
Unsane: Wreck A New York-i Unsane egyértelműen a legpatinásabb név itt, hiszen Chris Spencer gitáros-énekes és rosszarcú haverjai már 1988 óta terrorizálják az embereket a jobb híján noise rocknak aposztrofált zenéjükkel. A Wreck a harmadik lemez a néhány évre feloszlott zenekar 2003-as újjáalakulása után, és talán egy hajszállal kevésbé definitív és bivalyerős, mint az eddigi legjobb Unsane-korong, a 2007-ben kiadott Visqueen, mégsem lehet rá kevesebb pontot adni a maximálisnál. Az Unsane hangzását ezer közül is fel lehet ismerni: rommá torzított, varacskos basszushangokra építkezik Spencer Fender Telecastere, amely - lévén egyáltalán nem metálgitár - húsbavágóan éles sikításával építi fel az Unsane-sound gerincét, amit a keserűen kántáló énekhang tesz aztán teljessé. A Wreck beharangozójaként elérhetővé tett dal, a No Chance az utóbbi idők egyik legjobb Unsane-darabja: ahogy a középtempóban baktató riffre beérkezik a szájharmonika, azt tanítani lehetne, de a keserű, borongós hangulatú Decay is nagyon erős, a Suck című, leginkább egy grunge-balladára emlékeztető témában pedig Spencer már egészen úgy énekel, mint valami öreg, fáradt bluesman - ez talán a legszívszorítóbb darabja ennek az egyébként igen nehezen emészthető, tüskés lemeznek. (Alternative Tentacles, 2012) *****
