magyarnarancs.hu: A Mitsune 2018-ban alakult, eleinte trióként léptetek fel. Később bővült a létszám, az alapító hármasból ma viszont csak ti ketten álltatok színpadon.
Jouka Snell: Elég nagy átalakuláson ment keresztül a zenekar az elmúlt időszakban. Tina Kopp, az alapító trió harmadik tagja tavaly döntött úgy, hogy tart egy kis szünetet. Több mint egy éve tehát azzal a felállással turnézunk, amivel most a Szigeten is felléptünk. Sőt már egy új albumot is rögzítettünk így. Ettől függetlenül mindig a trió, hármunk szoros kapcsolata, valamint a hangszerünk, a samiszen iránti szeretetünk fogja jelenteni a Mitsune alapját. Minden bizonnyal fogunk még hármasban zenélni, de az már egy kicsit más projekt lesz.
magyarnarancs.hu: Mesélnétek egy kicsit a kezdetekről?
JS: Én félig ausztrál, félig pedig japán vagyok, részben tehát ezért szerettem volna samiszenen játszani. A zenekar többi tagjához hasonlóan azonban én is Berlinben élek, így amikor megszereztem az első hangszeremet, nem tudtam, hogy kihez fordulhatnék, kitől tanulhatnék. Aztán egy fesztiválon találkoztam Tinával, aki bár német, rendkívül elkötelezett terjesztője a japán kultúrának, és abban is igen nagy szerepe volt, hogy Németországban egyre többen megismerték a samiszent. Tőle kezdtem tanulni, nem sokkal később pedig Siomi is Berlinbe költözött, és megtalálta az egyébként szintén Tina által alapított samiszenegyesületet. Itt ismerkedtünk meg és kezdtünk el közösen zenélni. Mindhárman más nyelvet beszéltünk, de a samiszen összehozott minket.
Kavagucsi Siomi: Ez amúgy elképesztő, Japánban ugyanis sokkal nehezebb olyan emberekkel találkozni, akik játszanak ezen a hangszeren. Tokióból származom, és ott a tanáromon kívül senkit nem ismertem, aki samiszenen játszik. Persze vannak területei az országnak, ahol még ma is népszerű a hangszer. Mégis, egészen megdöbbentő volt, hogy amint megérkeztem Berlinbe, belebotlottam ebbe a két lányba.
magyarnarancs.hu: Mit érdemes tudni a hangszer eredetéről?
KS: A samiszen eredete történetileg sok tekintetben Kínához köthető. Onnan érkezett ugyanis egy hasonló, de még nagyon más hangszer Japán egyik déli szigetére, ahol aztán kifejlődött belőle a ma ismert samiszen. Ez később a partvidék halászainak köszönhetően kezdett elterjedni, ahogyan a népdalok is észak és dél között ingáztak a halászokkal. A hangszer azon típusa, amit mi is használunk – amely egy kicsit nagyobb a korai változatoknál –, alapvetően az északi területekhez köthető.
magyarnarancs.hu: Zeneileg főleg japán népdalokból táplálkoztok. Milyen folklór anyagból dolgoztok? Van esetleg olyan régiója az országnak, amely különösen nagy hatással vannak a zenétekre?
KS: Bármilyen népdalt beépítünk a zenénkbe, ami megtetszik. A dalok nagy részét gyerekként tanultam, szóval van néhány kedvencem, de bármihez is nyúlunk hozzá, azt mindig a saját stílusunkra formáljuk.
JS: Van egy nagyon gazdag népzenei kánon, a minjo, ami a samiszen esetében is tulajdonképpen a kiindulópontot jelenti. Ez egy olyan repertoár, amit mindenki megtanul, amikor elkezd játszani ezen a hangszeren. Elsősorban mi is erre építünk, tehát nem régiók szerint válogatunk. Azt viszont megfigyeltük magunkon, hogy különösen vonzódunk a halászdalokhoz. Talán azért, mert a világ különböző pontjairól, de végül is mindannyian tengerpartokról származunk, így ezek a dalok szólnak igazán a szívünkhöz.
magyarnarancs.hu: Vannak azért saját szerzeményeitek is. Hogyan írtok például szöveget?
JS: A saját dalainkhoz mindig Siomi írja a szövegeket. Nagyon tehetséges szerzőnek tartom, mivel a saját számainkban is képes megteremteni a népdalokra jellemző hangulatot. Még úgy is, hogy általában a zenekar tagjainak személyes történeteiről szólnak a szövegek.
magyarnarancs.hu: A kezdeti samiszen-trió idővel egy nagybőgőssel és egy perkással egészült ki. Mesélnétek a srácokról?
JS: Imádjuk Petrost és Daigót, élni sem tudnánk már nélkülük! Petros Tzekost egy jazz-zenekarból ismerem, amiben szintén együtt játszottunk. Olyan zenész, akivel mindig is nagyon szerettem együtt dolgozni, és akit mindig csodáltam. Egyszerűen megszállottja a legkülönfélébb ütős hangszereknek és az állandó kreativitásnak, ráadásul nagyon jó humora is van. Pont az ilyen energiákra van szükségünk a zenekarban. Vele már akkor is gyakran közreműködtünk, amikor még trióként koncerteztünk. Nakai Daigót pedig egy csomó ember ajánlotta Berlinben, szóval lecsaptuk rá és őt is bevettük.
KS: Eredetileg ő is jazz-zenész, de nagyon gyorsan megtaláltuk a közös hangot.
magyarnarancs.hu: Ahogy említettétek, mindannyian Berlinben éltek. Gondoljátok, hogy a város multikulturális hangulata szerepet játszott abban, hogy egy ennyire sokszínű együttest tudtatok létrehozni?
JS: Ebben egészen biztos vagyok. Sehol máshol nem jöhetett volna létre ez a zenekar. Azért találtuk meg egymást, mert előbb mindannyian megtaláltuk Berlint.
magyarnarancs.hu: Titeket nézve néha elgondolkodtam, hogy vajon még mindig koncerten vagyok-e, vagy ez már inkább valamiféle avantgárd performansz? A zene mellett van valamilyen kapcsolatotok más művészeti ágakkal?
KS: Mindannyian más művészetek felől érkeztünk. Én például Tokióban szobrásznak tanultam. Nagyon izgalmas volt, ahogy egy darab fában kellett megtalálnom a benne rejlő szobrot. Egy kicsit a zenélésre is úgy tekintek, mint a szobrászatra, csak itt a hang az anyag, amiben ott vannak a dalok.
JS: Engem a divat érdekel, ezért igyekszem ezt is beépíteni a produkcióba, a zenekar arculatába, a ruháinkba. Petros és Daigo pedig mindketten színházi emberek, szóval olykor ez a világ is beszivárog a koncertjeinkbe.
magyarnarancs.hu: Melyik az időigényesebb: megcsinálni a hangbeállást egy csomó különleges hangszerrel, vagy elkészíteni a sminkeket és felöltöztetni a zenekar minden tagját?
JS: Nagyjából ugyanannyi ideig tart a kettő. Egy óra a smink és az öltözés, aztán ideális esteben egy óra a hangbeállás. Számunkra egyébként ez a kettő ugyanolyan fontos. Van egy német kifejezés, amit nagyon szeretek: gesamtkunstwerk, összművészeti alkotás. Talán így lehetne jellemezni a Mitsunét is. Valami olyat szeretnénk adni az embereknek, ami több mint egy koncert.
