Zene

Azt beszéli már az egész város, hogy megíródott a regény. Fokmérői: Musil, Canetti, Conrad, Hrabal, Hasek, Kundera és a posztmodern. Ámde mielőtt feltépnénk az Írók Boltjának ajtaját az új kötelező irodalomért, érdemes végiggondolni, mit várunk ma a metrón vagy a lefekvés előtt negyedórára előkapott prózától.

Mint a képen is látható, a Roots tagjai szelíd, finom fejek, azzal azonban nagyon ki lehet őket idegelni, ha alternatív hip-hopnak titulálják a zenéjüket. Mindent, csak azt ne! Inkább maguk csomagolnak: organikus, igazi - valahogy így.

Marcus Millert a PeCsa szabadterére szánta a szervező, arra gondolt, gondolom, hogy 1. a kortárs dzsessz halálra kaserolt sztárjainak egyike, 2. amúgy is megy a funky alapú dzsessz, s végtére 3. elkerülhető a havazás áprilisban. Szegény Private Music. A gyorsmérleg úgy fest, harmadannyian váltottak jegyet a betelepített koncertre, mint ahogy kihozható lett volna nullára. A szakma mindazonáltal egy az egyben kivonult, és nagyon jó volt neki. 1. Kibulizta a tiszteletjegyét, és 2. megnyugodhatott: milyen jól lehet boldogulni különösebb eredetiség nélkül is. Ami azért, na jó, túlzás egy kicsit.

Alan J. Pakula új munkája ékes példája annak, hogyan lehetséges maximális anyagi ráfordítással a minimálisnál is kevesebbet kihozni valamiből. Következésképpen ebben a filmben nem az az izgalmas, ami benne van, hanem ami kimaradt belőle.

"Tudja, mi az én életem nagy tragédiája? - kérdé egyszer Oscar a barátját, André Gide-et. - Hogy a zsenialitásomat az életembe vittem bele, a műveimbe meg csak a tehetségemet." Oscar Wilde sok ilyen jót talált ki, az se semmi, amit a halálos ágyán bírt mondani, Tandori Dezső fedezte fel (egy kukában), és adta közre: "Vagy én, vagy a tapéta. Kettőnk közül az egyiknek mennie kell." Oscar kortársa, cimborája volt Verlaine-éknek, imádta szintén a botrányt, pukkasztani a polgárt, hörögtetni a filisztert, csakhogy ő - és ez volt a másik nagy tragédiája - nem a szabad szellemű Franciaországban született. A következményeket ismerjük, két év kényszermunka a readingi fegyházban.

Na, ez az a film, aminek a magyar címét nem vagyok hajlandó leírni, mert már annyira bornírt, annyira kárpátaljai szárnyvonalas, hogy jóérzésű moziüzem-igazgató helyében ki sem tenném a portál fölé, inkább hagynám, hogy szájhagyomány útján terjedjen el a városban, mit játszom a nagyteremben. Angolul egyébként úgy nevezték el, hogy Head Above Water, ami ugyancsak nem egy nagy durranás, de azért mégis.

Szántó T. Gábor: A tizedik ember; Zentai László: A csúcsok megközelítése

Röstellem, eddig fogalmam sem volt, hol a Vár ucca tizenhét (Veszprémben), nem került kezembe a folyóirat? almanach? (negyedévkönyv), pedig már negyedik éves, s olyan híres emberekről közölt eleddig tematikus összeállítást, mint Cholnoky Viktor, Csikász Imre, Ányos Pál, Verancsics Faustus, Auer Lipót, Eötvös Károly. Cholnoky (még ha Viktor is) és Eötvös (lett légyen bár Károly) régi ismerős, Ányos Páltól is dereng A boldogtalannak panasszai a halavány holdnál, Verancsics meg valami szótárt írt (szótáríró és polihisztor, megnéztem a lexikonban, csanádi püspök, mellesleg megszerkesztette a világ első használható ejtőernyőjét, s ki is próbálta, egy firenzei toronyból leereszkedvén, a püspök alászáll).

Egy kis faluban, Macondótól nem messze, látszólag rend, nyugalom és béke honol. Az álmok mégis katasztrófát jövendölnek, a sors élettelenül gurul. Ismeretlen tettesek falragaszokon tesznek közzé olyan pletykákat és rágalmakat, amelyeket mindenki ismer. A leleplezéstől való félelem járványként terjed házról házra. A falu elöljárója rögvest elhatározza, hogy megvédi a "tisztességes" polgárság erkölcseit. Rászabadítja haragját a helybéliekre, s mintha ez a vezeklés és feloldozás szertartása lenne, nyomában vér, verejték és könnyek hullanak.

München 700 kilométer ide, tán Velence is, Párizs úgy ezerhárom lehet, Amszterdam megvan ezerhat is. És vannak a nonstop autóbuszos turista, bevásárló autóbuszos utak, mindenféle utazási irodák szerveznek ilyeneket. Este hatkor fölszállsz, pisi, kaki, videó, hűtőszekrény a buszon, nincs megállás harmadnap hajnalig, mire megérkezel, akkurát hulla vagy, egy halott ember, megveszed a kezed ügyébe eső első akciós oxigénsátrat, és irány haza: nonstop.

KIÁLLÍTÁS12 átmásolt regényMiroslav Mandic tárlataMiroslav Mandic szerb festő, filozófus, költő, szerzetes, koldus és csavargó l991-ben elhatározta, hogy tíz évig gyalogolni fog Európában. Mindennap húsz kilométert, azaz huszonhatezer lépést.

A líra meghalt, de még mozog. Vannak biztató jelek. Akit életében temetnek, hosszú életű lesz a földön. Hacsak nem temetik el élve. Szükséges, hogy vers írassék, különben... Különben? Az a bizonyos gyémánttengely már ferde, máma már nem ferdül tovább. A vak csillag, ez a nyomoru föld egész jól elforog keserű levében, nem kell néki a líra bájitala. Hörpintsünk, aztán vágjuk földhöz a vers poharát. Hátha földhöz vág.

Somos Béla makacs ember, a költők pedig hiúindiánok. E kettő kell nekem!, csettint az utolsó versolvasó, s legott kezében egy antológia, jó kövér, ha puhaborítású is, de hát rég elmúltak az őszi költői versenyek, mikoron a dalnokok s olvasóik százezer példányban jelentek meg, dedikálás a Vérmezőn. A költő örül, ha egyetlen verse könyvbe férkőzhet, boldogan közöl azon az áron is, hogy meg kell neveznie még egy szerencsétlen sorstársát, ki szintén önnön húsába vájta pennáját (Ön marcangol?).

Cselédlány természetes gyereke az édes kis vörös, szolgálni viszik, elcsábítják őt is, de arra már nincs idő, hogy úgy maradjon: a gaz csábítót behívják munkaszolgálatra.