Zene

A Fargo nem szép, nem elegáns és nem költői. Alpári és tenyérbemászó, a színészei úgy hasogatják a kulisszát, ahogy a tőkét illett volna dönteni a költő szerint - lehet, hogy ő sem egészen úgy gondolta -; de a film maga is alpári műfaj.

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy ember, Bodor Ferenc, meg akarta írni Budapest kocsmáinak történetét, tán meg is írta, Hosszúlépés lenne a címe, a kézirat máig kiadatlan. Ez a könyv, Szörényi Lászlóé, nem az a könyv - kevesebb (csak belehörpint ama Nagy Hordóba) és jóval több: történelem, élet, irodalom, igazi próza. A kötet szerény alcíme Kisprózák, Szörényi csak mesél, csip-csup ügyek, gyerekkor, iskolák, forradalom, halál, születés. Anekdoták röhejes közelmúltunkból, memoria hungarorum. Tréfás csattanó, ahogy kell, a magyar vigad, ha sír. A szerzőnek megvan a maga rendes foglalkozása, nem akar Dévénynél betörni az irodalomtörténetbe, inkább ő maga írja, mint régimagyar- és legújabbmagyarirodalom-történész, továbbá jeles "delfinológus", mellesleg római és máltai nagykövet. Mi nem volt ő? Boldogan ír, csak úgy. És tud is, könnyű neki, társszerzőként jegyzi a Kis magyar retorikát. Manapság, mikor önjelölt és mások kijelölte irodalmi nehézkes tüzérek a posztmodern bástyáiról szövegek ágyúival lövöldözik a történet egyszerű kis verebét, Szörényi könnyű kis kalandokat fecseg, az anekdotákból irodalom lesz s történet, az ő története, a miénk. Kaland az élet errefelé, e fenyvesekkel vadregényes, e lángoktól ölelt dupla ká európában. Magyar könyv (magyar, magyarabb, legmagyarabb), mert magyarul van írva, mert nem mondja föl memoriter, pátosz-páter a szózatot, csupán az olvasó jön rá, tényleg, hiszen itt született pl. Vörösmarty Mihály, jesszusom. Szörényi, a mediterrán, a latin ember, hazajön Dante poklába, alászáll, mondjuk a Miska bisztróba. Nagyon szerettem a Miskát, zsilipelő kamrának használtam. Egy-egy külföldi tartózkodás után ugyanis itt tudtam a leggyorsabban alkalmazkodni a hazai világűr klimatikus viszonyaihoz. Húsz perc után minden nosztalgia elszállt belőlem, éreztem: ez az én hazám.

Cesaria Evora: Cabo Verde.

Sokáig tűnődtem, miként kezdhetnék e beszámolóba, s lám, milyen frappánsan túlesem rajta. Háromnegyed nyolckor értem a PeCsába, a Warpigs már túl volt magán, a másik vendég épp ott tartott, hogy fucking night, amikor óvatlanul bemerészkedtem. Az ő nevüket nem ismertem eddig, de hogy ne csak nekem legyen jó, most megosztom: My Own Victim; mindenki a saját felelősségére érkezhet ezután. A Mezőtúri Rockfesztivál tehetséggondozó színpadán hallani a hardcore ennyire szellemtelen mutánsait, bár azok nem árulnak ilyen jópofa pólókat: Kentucky Hardcore felirat a csirkekeltető Fried bácsival. Ennyit erről a problémáról, az pedig, hogy mennyiért lehettek a Biohazard előzenekara, úgyis üzleti titok. Meg nem is érdekel olyan nagyon.

A CD-füzetke elején, köszönetnyilvánítások közepette, szerz. jogi apróságok, politikai fogoly- és Greenpeace-infók előtt, boldog 50. születésnapot kíván a U2 David Bowie-nak, akivel szinte egyszerre hozták ki új lemezüket. S mintha csak össze akarnák mérni erejüket, párhuzamos pályán futnak. Itt van először is az a kis kecskeszakáll, amit a divatnak hódolva növesztett Bowie (olyan tőle, mintha Cipollát alakítana) és Bono (az övét bajusz teszi bohém körré, az Edge meg olyan rémes harcsabajuszban feszít, hogy elmehetne főrendőrnek Budapesten). Aztán, persze, az Internet. Emlékszünk még, Telling Lies című számát kizárólag itt (vagyis a megfelelő géppel rendelkezők számára ingyen) jelentette meg szeptemberben Bowie. E nagystílű reklámfogáshoz képest lett nagy, de kisstílű balhé novemberben abból, hogy egy lelkes honfitársunk a hálózaton közkinccsé tette a U2 slágernek szánt új darabjait (Discotheque, Wake Up Dead Man), szegény pesti polygramosok igazoló jelentéseket írhattak Londonba, pedig a botrány reklámértéket hordoz, csak jó képet kellett volna vágni hozzá, ha már. Januárban újra Bowie jött, 50. szülinapján még öt, korábban publikálatlan felvételét tette fel az Internetre.

A Lublini Katolikus Egyetemen 1969-ben alakult Scena Plastyczna képzőművész színházi csoport a Polonia Expressz Lengyel Művészeti Fesztivál meghívására február 27-én és 28-án a Műcsarnokban vendégszerepelt először Magyarországon, óriási közönségsikerrel. A Scena Plastyczna Leszek Madzik koreográfus-rendező állandó társulat nélküli szerzői színháza, amely a lírai absztrakt és a szakrális katolicizmus jegyében az 1970-ben készült Ecce Homo óta immár a tizennegyedik új előadásánál tart.

Ilyen már volt, gondolja az ember, miközben végre-valahára valahogy sötét lesz, a kamaszlányok abbahagyták a vihogást, az ember tarkója mögött lappangó, hallhatóan himlőhelyes illető pedig a magyarázatot, hogy ez meg az meg így meg úgy; már volt, húsz éve is megvan talán, hogy kuporgott az ember, és várta, hogy zendítsenek már végre rá a soros világvége-látomásra, aztán húzzunk haza.

Az élet is rendez, mint tudjuk. Szinte egy időben a Baby Jane Madách Kamara-beli bemutatójával, az Egyesült Államokban meggyilkoltak egy hatéves gyereksztárt, minimodellt, törpe felnőttet, óvodás manökent, Baby Jont. Brutálisan megölték, előtte brutálisan megerőszakolták. De emlékszünk még talán a tavalyi egyik, ugyancsak amerikai gyerektragédiára, amikor a kilencéves kislány pilóta lezuhant repülőgépével. Nem tudom, ki hogy van vele, az amerikaiak nyilván kicsit jobban, nekem hánynom kell a gyereksztároktól, a hatéves ajkakon (köztünk szólva, akárhány éves ajkakon) virító rúzstól, a gyerekbőrt belepő alapozótól, az ártatlan tekintet fölött meredő műszempillától, az öltönyben feszítő és tűsarkúban tipegő óvodásoktól, és azt gondolom, beteg emberek ezek. Mármint a szülők, akik túl hamar csinálnak felnőttet a gyerekeikből, túl hamar kezdik a bőröket lenyúzni róluk, akik mindazt, amire ők képtelenek voltak, kihajtják a gyerekeikből, akár a kifutón való tipegést, akár a repülőgép-vezetést. Meg az ügynökök, ügynökségek, nézők, olvasók, akik vevői és elárusítói mindennek. Hányok a gyerekprostitúció minden fajtájától, amin egyszerű adásvételt értek, és majdnem mindegy, hogy a gyerek külsejét, genitáliáit vagy koraérettségét, esetleg tehetségét árusítják vagy fogyasztják torz lelkű felnőttek. Azt az összes közhelyet, amit a gyerekek sérüléseiről a témában el lehetne mondani, nem mondom el. De bevallom, kicsit unom is mindezt, a gyerekkori sérüléseket vonszoló felnőtteket, az őrülteket. Az életet nem unhatjuk (vagy legalábbis nem illik), de lecsapódásait igen. Unom a Baby Jane című darabot, unom, ha két ember úgy teszi tönkre egymást, hogy az egyik beteg, a másik bolond, és mindkettő hazudik. Még inkább unom, ha azok is hülyék körülöttünk, akik amúgy nem bolondok, a pipogya, mafla, bamba rendőrt, szomszédot, az 50 éves gyereket és hárpia anyját. Unom az összes sztereotíp jellemet (Baby Jane, Madách Kamara).

Levél az MTV-nek.

Ott hagytuk abba egy hete, a Snoblesse Oblige címlapján, hogy a VIII. kerületnek az a lepusztult, de karakteres része, ahova Suzanne Vega hivatalos volt, csak az első pillanatban tűnik annyira idegennek hozzá, New Yorkban is lehetnek ilyesféle helyek. Nem olyan rémes hát, hogy az egykori Ganz-kultúrban kell viszontlátnunk hat és fél év után.

Az alábbiakban egy elkésett utánlövés tanújává küzdheti fel magát az olvasó, ha vannak ilyesféle ambíciói: a Csinibaba bemutatása óta járja a sikersztorik útját, közönség, amerre a szem ellát, a kritika a gerincén vonaglik, és egyáltalán.

Van úgy, hogy a nézőt a színházban látható előadás valószerűségéről, életszagúságáról akarják meggyőzni mindenáron, s próbálják minél jobban elrejteni a teátrumjelleget. Van, hogy különböző elidegenítő effektusok használatával (lásd brechti színház) szándékosan ki- és berángatják a történetből a vétlen kultúrsznobot, hogy más értelmezést nyerjenek számára a látottak. És sok más mellett van olykor úgy, hogy tudatosítani akarják a nézővel, most színházban ül, s az, amit lát: játék. Ilyenkor kerülhet előtérbe a játékos természetű kísérletező kedv, amely másfajta, mondjuk közvetlenebb viszonyt alakíthat ki néző és előadás között. Ha átgondolt és működőképes az ilyen produkció - s nem csak petárdapukkasztó művészkedés vagy öncélú bohóckodás -, akkor a kapott élmény minősége semmivel sem alantasabb egy eltalált, konvencionális előadásénál, s ráadásul még a nézők is élénkebb agyműködésre kénytelenek.

"Andreas nagyúr, Kis-Egyiptom hercege, aki a keresztény hit miatt kényszerült elhagyni országát, és városunkba érkezett 100 alattvalójával, férfiakkal, nőkkel és gyermekekkel, valamint 40 lóval, a rómaiak királyától származó levelet mutatott fel, amely lelkünkre kötötte, hogy lássuk el őt alamizsnával, bánjunk vele szeretettel, bármely országba vesse is a sors." A pápai menlevél 25 ezüstöt, kenyeret, heringet, sört és szalmát eredményezett az 1420-ban Brüsszelbe érkezett vándoroknak, a pohos németalföldiek rendesen beszopták a feltehetően hamis menlevéllel megtámogatott, vezeklő keresztényekről szóló történetet. Nem mintha a brüsszeli városatyák butábbak lettek volna prekapitalista kortársaiknál, András herceg és a többi egyiptomi gróf és herceg egész Európát megetette ezzel a dumával, a brüsszeli feljegyzés előtt három hónappal például egy provence-i kisváros gázsóit vették rá bukszáik megnyitására. A sok harcos-baszós, partraszállós sikertörténet (vagy éppen kudarcsorozat, mint a miénk) között szokatlanok ezek a 15. századi kis színesek, de ugyanarról szólnak, mint a gázsók nemzeti történetírásai: a megmaradásról. Jöttek, láttak, győztek, sok grófot megfőztek, de csak pár évtizeddel tudták elodázni üldöztetéseiket. Mert aztán mintha a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Irodának a romákkal szembeni atrocitásokról évente beszámoló Fehér könyvének (a 96-os eseményekről szólót most adta ki a NEKI) historikus változatát olvasnánk. Pedig egy angol történésznek a cigányok történetéről írott, nemrég megjelent munkájáról van szó.

Ötvenedik születésnapja alkalmából David Bowie egy kitűnő tánclemezzel lepte meg magát. Ez nem az első ilyen eset, az 1975-ös Young Americans és a 83-as Let´s Dance is a sikeresebb albumai közé tartoztak. Akkoriban a soul és a funky hatott rá, most pedig a jungle, ennyi a különbség.