Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde címû darabja csupa "nagy lélegzetvétel" - illik tehát egy felújított színház megnyitására: ez történt Székesfehérváron, ahol Vladiszlav Troitskij rendezésében mutatták be azt az elõadást, amelyet most a Tháliába hoztak vendégségbe, a Vidéki Színházak Találkozójára, de láthatja majd a közönség Pécsett is, a POSZT-on.
A díszlet remek és nagyszabású: a játéktér közepére hatalmas kiszáradt és eldõlt fát, köré vizet, mögé emelvényt, elé apró fehér kaviccsal borított "tisztást" tervezett Perovics Zoltán. A díszlet attól remek, hogy jól használják; ugyanígy jók Bánki Róza jelmezei is.
És nagyon jól indul az elõadás: zenekar húzza a talpalávalót egy baljós lagzin, szép hangú énekesek énekelnek, a színészek táncolnak, a kép magával ragadó, és elõrevetíti Vörösmarty mûvének mély szkepszisét is.
Aztán azt nézzük végig, ahogyan ez a kitalált forma, megkomponált hangvétel szépen elenyészik, sajnálatos módon Vörösmarty szövegével együtt. A színészeket ugyanis vagy nem hallani, vagy nem érteni; s ha valamelyiket mégis, akkor a húzások sértik a fülünket. Mirigy - Závodszky Noémi - éppúgy egyetlen tartás, testtartás, kép, ahogy Szûcs Kata Tündéje vagy Száraz Dénes Csongora. Kicsit jobban járt a Balga-Ilma páros: Juhász Illésnek és Bodnár Viviennek legalább egy némán is beszédes vacsorajelenet jut.
Maradnak a villanások: Balga, majd Csongor üvöltése, a Kalmár-Fejedelem-Tudós trió képi elrendezése (a megszólalásokra már nem gondolok), a tánckar aláfestésbõl kiemelkedõ, dinamikus jelenléte és látványa. Ez utóbbi kivált a második részben erõs - ahogy általában is a második rész az erõsebb, hiszen eddigre megadóan lemondunk arról, hogy Csongor és Tündét fogunk látni itt.
Mindösszesen: nagyszabású kudarcnak vagyunk a tanúi. Ehhez csak annyit tennék hozzá nagyon csöndesen, hogy a színházban távolról sem ez a legrosszabb, ami megtörténhet. Csak éppen kár.
- ki -
Thália, április 4.
***
Simon Beckett: A halál kémiája Úgy tûnik, a magándekások kora lejárt, nincsenek immár Philip Marlowe-k, Lou Archerek; tudományos lett a világ, és a halottak és a bûnözõk faggatása mikroszkópokkal, DNS-mintákkal történik. E tendencia talán leginvenciózusabb szerzõje Patricia Cornwell, aki Scarpetta doktornõben megteremtette az igazságügyi orvosszakértõ szimbolikus alakját: a pszichológia semmi, a sejtosztódás minden. Simon Beckett ezt a vonalat követi, fõhõse, David Hunter igazságügyi antropológus Londonból költözik el, hogy családja rettentõ autóbalesetét valahogyan elfelejtse. Manham, a norfolki lápvidéken fekvõ kis falu lesz ezentúl az élettere, de persze az erõszakos halál elõl itt sem menekülhet. A regény legerõsebb része a miliõrajz, a falu zárt mikroközösségének felbomlása, a gyanú szorító légköre, a lefojtott szenvedélyek izzása, az egyre erõsödõ téboly. Maga a kriminalisztikai rész vagy a nyomozás nem túlzottan érdekes vagy eredeti; sima elmeháborodottak követik el a rémségesnél rémségesebb gyilkosságokat; Beckett gondolkodására nemcsak Cornwell, de A bárányok hallgatnak is hatott. Az egész azonban valahogy meglehetõsen tét nélküli játszma, minden rendben, csak minden talán túlzottan is ismerõs.
A kiadó szlogenje - "Szinkronban a világgal" - szimpatikus, hiszen azt állítják, hogy a magyar kiadásaik az eredetivel gyakorlatilag egyszerre jelennek meg. Minden elismerésem, de azért nem ártana talán kissé invenciózusabban válogatni.
- banza -
Partvonal Könyvkiadó, 2006, 328 oldal, 2699 Ft
***
Olli Mustonen, az 1967-ben Helsinkiben született zongorista rendkívül zavarba ejtõ koncertet adott. Ennek csak látszólag volt egyik döntõ oka a mûsor összeállítása, hiszen Dmitrij Sosztakovics 1950-51-ben komponált Huszonnégy prelúdium és fúga sorozata nyilvánvalóan Bach Das wohltemperierte Klavier címû mûvét követi. Hogy Mustonen nem egymás után, hanem egymással keverve játszott kétszer tizenkét darabot e sorozatokból, így érthetõ és védhetõ. Mustonennek koncepciója van, és ezt pregnánsan végig is vitte, Sosztakovics erõsen elbachosodott, míg Bach a szovjet zeneszerzõhöz hasonult kissé - és ez már komolyan zavaró elem. A finn mûvész fenomenális zongoratudása az elgondolás szolgálatában állt, egészen különleges billentésével képes megmutatni a zene rejtett, alig észlelt rétegeit. De a bajok valahol mégis itt kezdõdtek, egy idõ után ugyanis döbbenten észleltem, hogy Bach ezerszer hallott darabjait egész egyszerûen alig vagyok képes felismerni. Mustonen szétszedte, de valahogy nem rakta össze a darabokat; olykor mintha két vagy három síkon bonyolódtak volna a zenei események, mindez a valószerûtlenség érzetével töltötte el a hallgatót. És az unalom végtelen érzetével. Mustonen valahogy olyan mûvész, akinek mintegy agyára ment a zsenialitás. Akarnok, aki beleveri a hallgató fejét a maga szélsõséges elgondolásaiba. És az ízlése sem makulátlan. Olykor olyan hangerõvel játszott (legdurvábban a d-moll Sosztakovics-darabban), hogy feltehetõen még a szemközti kocsma csillárjai is megremegtek.
Rettenetes este volt, és szomorú: ekkora manuális képesség valami szörnyszülött elgondolás gúzsába kötve.
- csont -
Zeneakadémia, április 7.
**
A rózsaszín párduc A tizedik nekifutással az egykor Peter Sellers által megformált Clouseau felügyelõ hányattatásairól készült beszámolót sikerült a Universal hõskorszakának rémfilmjeire emlékeztetõ színvonalra leszorítani. Ahelyett, hogy újabb családtagokat hívnának segítségül (a párduc unokája), a dolog kezd Maugli-Tarzan-Csupasz pisztoly crossoverré nemesülni. Állat(ság) van dögivel. Beyoncé (a lelkes készítõk Manhattanig vágtattak a kedvéért, valós külsõben máshol nemigen látni) igazi vadmacska; hitelesen nyáladzik, ha kell, dalra fakad - ahhoz tényleg ért. Clouseau most épp Steve Martin, aki ezúttal nem csak arcra hasonlít Leslie Nielsenre, így az állati szint úgyszólván garantált. Leginkább francia akcentussal gügyög, s ha nem a párizsiakról a tengerentúlon élõ sztereotip képet felmutatva ripacskodik, akkor elveszett viagrája után koslatva a Waldorf Astoriát rombolja porig, s a hangszigeteltnek hitt felvevõszobában egy teljes szimfonikus zenekar elõtt szellent sorozatot. Mandátuma szerint a francia-kínai meccsen eltûnt "rózsaszín párduc" nevû gyémánt és a meggyilkolt edzõ esetének szálait kellene felgöngyölítenie. Majomkodásában csak (a máskor oly ügyes) Jean Reno képes alulmúlni: õ a levágásra ítélt túlsúlyos mangalica hosszan kitartott utolsó pillantásával vegetálja át a játékidõt. Nem tudni, Luc Besson és az EuropaCorp keze meddig sáros, a produkció mégis kínosan emlékeztet az általa dédelgetett Taxi szindrómából korcsosult, súlyosan ötlethiányos "croissant" filmekre.
Balázs Áron
Az InterCom bemutatója
*
Andrássi György: Polgárháború Kamaszkorom legszebb februárja, ami lehet, hogy csak álom volt, vagy mégsem, mindegy, én tudom, tõlem nem veheti el senki... Napjaink vagy közvetlen jövõnk Tüskevára, Kétévi vakációja az üszkös, poros Budapesten és a decens Bécsben, kézifegyverekre és kisebb rakétákra, szél borzolta hajú csajokra. Amikor csapataink harcban állnak, a nemzeti erõk vicsorognak a szocialista, liberális hadakra, lángol vagy romokban a Dohány utca, fedezéket keres a menekülõ. Az egyik tábor élén Gyurcsány Ferenc, Hiller István bécsi béketárgyalásokra siet, élõben kapcsol a CNN, a riporternõért meg kell dögleni, inkább csak majdnem, a másik zászló alatt Orbán Viktor, Deutsch Tamás gyenge vállát a világ gondjai nyomják.
Oh, ja. Van ma Magyarországon olyan hang, mely céljaiért - legtöbbször a jól értékesíthetõ figyelemért - az egy ideje adott politikai felállást hajlamos az élet teljességeként felmutatni. Azt se mondhatjuk, hogy ne lenne a tónusnak széles, hálás (alkalmasint fád, megadó) közönsége. Nem kapunk a fegyverünk után, ha azt halljuk: "árokbetemetés" satöbbi... Nagyon is lehetséges (és roppant kényelmes) szerep mindezt arra vinni, hogy mi van, ha elsül a ásónyél; nem kell hozzá más, csak mondjuk Határ Gyõzõ olvasása helyett sokat nézni a Nap-keltét. Elmolyolni kicsit a tárgy (utcai harcos, csajozós, politikaszéli vásznak, ponyvák) sztenderdjeivel. Nem sül ki belõle semmi, de mér' baj, ha itt-ott lendületes... Veszte ugyan elkerülhetetlen, mert abszurdnak kéne lennie, noha inkább csak lapos.
- ts -
Partvonal Könyvkiadó, 2006, 263 oldal, ármegjelölés nélkül
***
Tiken Jah Fakoly Ez az elefántcsontparti zenekar azt a fajta roots reggae-t játssza, amibõl manapság komoly hiány van, és úgy, hogy az bármelyik jamaicai bandának a dicsõségére válna. Igaz, ha nagyon muszáj, afrikai hangszereket is bevetnek, de csak úgy jelképesen - inkább azt a tényállást érdemes komolyan venni, hogy olyan reggae-legendák szerepelnek a lemezeiken, mint U-Roy, Sly Dunbar és Robbie Shakespeare.
Az énekes Doumbia Moussa Fakoly vezette társulat 1993-ban tûnt fel a Marlboro tehetségkutató versenyen, majd a francia Barclayhoz szerzõdött, s azóta dõlnek a lemezeik, sõt a legtöbbel leakasztanak valami formás díjat is. Legutóbb a 2002-es Francafrique zsebelte be a legjobb világzenei elõadónak járó elismerést, ami egyrészt százezres példányszámmal, másfelõl meg nemzetközi meghívások özönével párosult.
A Tiken Jah Fakoly-lemezeknek mindössze egyetlen szépséghibájuk van: általában nagyobb hullámokat csap a számok színvonala, mint amilyen klasszul szól a zenekar. A Tiken Jah Fakoly címû azonban más tészta, tudniillik ez egy válogatás a két legsikeresebb albumról. S ez a tizennégy szám így összelapátolva mindjárt más, mondhatni, maga a tökély...
F. D. J.
Wrasse Records, 2006
*****
Kenneth Silverman: Houdini - Weiss Erik élete Mindenki hallott már róla, és az is köztudott, hogy Pesten született. Minden idõk legismertebb szabadulómûvészével kapcsolatban tán elég is volna ennyi, a mutatványosok világa ma már oly távoli, gondoljunk csak a cirkuszok látogatottságára. Houdini magyarságával sem tudunk mit kezdeni, a Weiss család 1876-ban emigrált, Erik kétéves volt. Nem beszélte nyelvünket, karrierje maga az amerikai álom, az idegenbe szakadt hazánkfia kifejezésnek semmi értelme.
De Silverman könyve nyomán egy olyan, sikeres pályafutást ismerhetünk meg, ami az "egy érdekes ember élete" kalandon túl izgalmas tanulsággal is szolgál. Silverman nemcsak profi szerzõ, aki lelkes és szerteágazó kutatómunkát végzett, de különös tehetséggel varázsolja elénk az 1880-1930 közötti idõszak atmoszféráját is. Munkájának legpikánsabb gyümölcse mégis az, hogy egy olyan ember portréját rajzolja meg, aki - ha ösztönösen is - a modern szórakoztatóipar egyik megteremtõje volt. Koszos cirkuszi sátorból indult, és magát menedzselve ért el olyan magasságokba, amelyekrõl még a mai hollywoodi sztárok sem álmodhatnak. Neve köznévvé vált, õ fogalommá. Pedig csak egy tehetséges bûvész volt, nem csodalény, a legnagyobb mutatványa ugyanis - amint az a könyvbõl kiderül - nem a bilincsbõl, kényszerzubbonyból, ólomkamrából vagy akváriumból való szabadulás, hanem hogy felismerte: a jó és hatásos propaganda, az új médiumok, a film, a rádió "csatasorba állítása" milyen varázslatokra képes. Trükkjeit megtanulhatták tehetséges bûvészek, de a képessége, hogy egy lépéssel elõrébb járjon, és sohase essen hasra, utánozhatatlan.
- legát -
Park Kiadó, 2005; fordította: Szántó Judit, 281 oldal, 3500 Ft
*****
Transamerica A nõ, aki férfit játszik, aki nõ akar lenni - cifra egy képlet, de mûködik. Nem azért, mert a mutatvány sikeres, és ezért kijár a taps a nagy formátumú színésznõnek, aki hihetetlen bátorsággal szoknyát viselõ férfit mert játszani egy fél-mainstream amerikai moziban, hanem épp ennek az ellenkezõje miatt. A valódi siker az, hogy nincsen mutatvány, nincs miért tapsikolni, s hál' istennek nem kell hihetetlen bátornak nevezni Felicity Huffmant, a Született feleségek hölgykoszorújának színészi képességekkel is megáldott tagját, amiért ilyen meg olyan mert lenni. A Transamerica se nem ilyenebb, se nem olyanabb, mint minden becsülettel megcsinált, Amerika egyik partjától a másikig vezetõ road-movie. Annak viszont remek, a meszszirõl jött ember elsõ idei beszámolója a saját ritmusa szerint élõ tanyasi Amerikáról, melyen keresztülautózni már önmagában is nagy kaland, hát még ha az ember merõ kényszerûségbõl, nõvé operáltatása elõtt s frissen felfedezett kamasz fia társaságában kénytelen megtenni a cross-country túrát. Ismerve egyébként a mûfaj legfõbb jellegzetességeit, végül is édes mindegy, hogy éppenséggel ki ül a New York-ból Los Angeles felé tartó járgány volánja mögött. Ez már csak egy olyan, megátalkodott filmfajta, ami a végére úgyis összehozza a furcsa párokat, ha tehát van egyáltalán tétje az ügynek, az nem annyira a végkifejlett, hanem az, hogy hogyan jutunk el a kiegyezésig. Humorral, kordában tartott együttérzéssel és némi realitásérzékkel, mint a Transamericában, vagy a szokvány, látványos, összeborulásos módon.
- köves -
A Budapest Film bemutatója
****
