Arra az énekesre, aki dalaiban sokáig bátran szemezett a halállal, de most, hogy szemtől szembe találkozott vele, érthetően megroggyant – és ebből a megroggyanásból egy igazán megrendítő albumot, valamint a halál feldolgozhatatlanságáról, a szavak elillanó erejéről gyönyörűen szóló dokumentumfilmet készített (One More Time With Feeling).
Ma már persze tisztán látszik, hogy a Skeleton Tree csupán egy állomása volt az évtizedes folyamatnak, amelynek során a kétezres években még a Birthday Party szétcsapott posztpunkjához visszakanyarodó, funkys ritmusokra elegáns pornóbajuszban rockoló Nick Cave elcsendesedett, és miután a gitáros Mick Harvey személyében az utolsó Bad Seeds-őstag is távozott, Warren Ellisszel alkotott dalszerzőpárosa a gitárzenétől az ambient felé mozdult el. A rockzene nagy történetmesélője merész, töredékes dalformákban és az improvizatív dalszerzésben próbálta ki magát, ami előbb egy magasztosan szép, a spirituális összeomlással és az elkerülhetetlen öregedéssel is számot vető lemezt (Push the Sky Away), majd egy aprólékosra tört, a belső tájak kiürülését feltérképező lemezt eredményezett (Skeleton Tree).
Úgy tűnt, hogy Nick Cave művészete újabb végpontjáig jutott el, mert ezt a zajos-zörejes aligzenét nincs már hova fokozni. Ezt cáfolja és erősíti meg egyszerre a Bad Seedset már csak a címében tartalmazó kvázi szólólemez, a Ghosteen, amely még kevesebb hangból állít emléket Nick Cave ikerfiának. A lemez abban az időszakban született, amit Joan Didion a mágikus gondolatok évének nevez: amikor az összezuhant művész a munkába veti magát, hogy kilépjen az elviselhetetlenné szürkült magánvilágából, és képzelőereje segítségével visszaírja magát a csodákkal, de legalábbis azok lehetőségével telt univerzumba. Erről árulkodik a Ghosteen fantasyregényeket idéző borítója, lángoló sörényű lovakat, Napba szálló vitorláshajókat, ég felé vonuló gyerekszellemeket egybesűrítő lázálom-szimbolikája, a hit szükségszerűségébe vetett hitet sugárzó hangvétele és az énekes közösségi oldalán, a rajongók kérdéseire válaszoló Red Hand Fileson megfuttatott gondolatai is.
Amilyen szimpatikus ez a koncepció papíron, olyan kevéssé működik a lemezen, és nem feltétlenül azért, mert ennek az űrzenének Iggy Pop vagy Leonard Cohen helyett már Brian Eno a fő referenciapontja. Hiszen Nick Cave az őt ért tragédiák hatására nemegyszer terelte már új hangtájak felé a Bad Seeds stílusát, de akár protestáns himnuszt énekelt újdonsült apaként (The Good Son), akár a PJ Harvey-val történt szakítás fájdalmát zongorázta el egymagában (The Boatman’s Call), személyes traumáit mindig meglepő műfaji kalandozásokba csomagolta. Ellentétben a Ghosteennel, amelynek minden dalában szinte ugyanaz történik: Nick Cave el-elcsukló, a megrendültségtől néha hamiskás hangon suttog Warren Ellis szomorúan csavargatott szintijeire, és a magára maradt gyászolót a háttérből megtámogatja egy mennyei szellemkórus. De mielőtt dramaturgiai csúcspontokról beszélhetnénk, a zene visszazuhan az alacsony intenzitású, elsősorban relaxációs háttérzeneként élvezhető ambientbe, amit már Nick Cave sem tud izgalmassá színezni, mert fülbe tapadó dallamok híján csak a dikcióra hagyatkozik az érzelmi hatás kiváltásában.
Nem csoda, hogy a túlnyújtott dupla lemez legjobb dala a profetikus hangon szavalt Fireflies, amelyben Nick Cave-nek eszébe sem jut úgy tenni, mintha nem egy spoken word albumot hallgatnánk, s amely jóval közelebb áll a Warren Ellisszel közösen írt filmzenéihez, mint bármihez, amit a Bad Seeds lemezre vett. Említést érdemel még látomásos szövege miatt a pusztulást a paradicsom idilli természeti képeibe vegyítő Sun Forest és Bright Horses is, de a Ghosteen olyannyira egy tömbből kifaragott lemez, olyannyira egyetlen hangulat és egyetlen zenei gondolat dominálja, hogy az végül ellaposítja az élményt, és a hallgató elveszti a fonalat az ugyanarra a srófra gyászoló dalok végtelen sorában.
„Nick Cave legmegosztóbb albuma” – mondhatnánk a Ghosteenről, ha nem borult volna le előtte egyöntetűen az angolszász sajtó, talán némileg összefüggésben azzal, hogy a lemezt nem lehet a zenész magánéleti tragédiájától függetlenül hallgatni és értékelni. Amitől sokak számára terápiás albummá válik a Ghosteen, és a zene feloldozza a saját, elmúláshoz kötődő érzéseiket, félelmeiket, de tagadhatatlan az is, hogy a monomániásan végigvitt tematikája legalább ennyi rajongót idegeníthet el. Akik azzal vigasztalódhatnak, hogy a humorát visszanyerő Nick Cave ezzel lezárta minimalista trilógiáját, és épp a Grinderman gitárjait porolja lefelé, hogy ha esetleg újraválasztják jövőre Trumpot, elővegyék a No Pussy Bluest – mert ennek a hiperérzékeny, játékosságát vesztett világnak erre a kétes erkölcsű, tébolyult rockzenére lesz most szüksége az énekes szerint.
