Zene

"Ablueséneklést nem lehet tanítani, ez egyszerűen kizárt" - halljuk a Blues Story II. című szám narrátorától, s szívem szerint itt zárnám is az új Little Axe-album recenzióját. Vélhetőleg ez a tömörség feküdne a zenekarvezető Skip McDonaldnak, aki pár éve avval nyitotta koncertjüket, hogy "nos, amennyiben valaki táncolni jött, az rossz helyen jár". Nem emlékszem, hogy e prológon kívül egyetlen szó is elhagyta volna a száját, ahogy a gitárja sem fecsegett; egy-egy pengetésében viszont a mindenség érződött.

Na ja. Könnyű dolga van a Klezmaticsnak: elég, hogy úgy tíz éve a világ legkitűnőbb klezmercsapata lett, azóta csak tartania kell a formáját. Igaz, a kilencvenes évek második felére enyhült a klezmerláz a világzenétől fertőzött körökben, de zenekarunkat nem rázta meg ez a kis megpróbáltatás, legfeljebb a rajongóit teszi próbára, hogy ezúttal négy év böjt után lát napvilágot új Klezmatics-lemez. Mi több, egy különösen felvillanyzott társaságot hallhattunk az idei Szigeten; más kérdés, hogy nem feltétlenül találkozott a produkciója minden várakozással.

Jól nézek ki, disznó módon megöregedtem, és ez korántsem csak alanyi jogon kínos nekem. Hiszen míg korábban azok a táncdalénekesek foglalkoztattak, akiket még nem kaptak fel, újabban egyre szívesebben időzöm azokkal, akiken már túllépett a világ. Jó biznisz, tudok élni - most megadom a hangot, aztán dőlhetnek a vevők... Bizony.

Prága kicsit olyan, mint a politika vagy a foci: Magyarországon mindenki ért hozzá, mindenkinek van ott egy kedves/titkos zuga, tud egy olcsó szálláshelyet, ismer egy sztorit. Még aki ki sem teszi a lábát a Körúton túlra, az is úgy van vele, mint sajátjával. Az Arany Tigrishez címzett csehóban söre fölött mogorván ücsörgő Hrabal mindannyiónk atavisztikus emléke, akár láthattuk volna. Ilyetén módon nagy vállalatot vesz magára az, aki egy egész bédekkert szentel neki: földre hozná a várost a magasból.

Kicsit zsenáns manapság színháznak a körülöttünk való világ dolgaival bíbelődni, a politika, a köz élete s ehhez kapcsolódóan a condition humaine éppen aktuális ábrázolása utoljára talán a nyolcvanas években volt in, azóta világos, a legkülönbözőbb vonalbírák által visszajelzett out. Pedig.

Akötet szerkesztője és válogatója, Várady Szabolcs a limericket (vagy magyarosan: limeriket) illetően egy alapvetően fontos megállapítást tesz az előszóban. E név elsőrendűen nem egy angol versformát vagy műfajt jelöl, állítja, hanem egy sajátos betegséget, amely befészkelődik az agyvelőbe, s azontúl "menthetetlen benne rezg". Be kell vallanom, hogy első olvasásra amolyan jópofaságnak véltem ezt a figyelmeztetést, a fanyar, angolos humor megnyilvánulásának. Nos, elért a méltó büntetés. Midőn már a harmadik éjszakán riadtam fel zaklatott álmomból arra, hogy egy limeriksor sürgősen párt keres magának (nem nyugszik addig, amíg "meg nem rimelik"), rá kellett jönnöm, hogy ennek

Tudom, hogy az lenne most a leghelyesebb, ha viharos gyorsan újraolvasnám a Nyúlcipőt, például, és néhány azt méltató kerekded mondat után ostyába csavarva sajnálkoznék egy sort a nemrég megjelent Updike-regényen. Se időm, se bátorságom újraolvasni a Nyúlcipőt.

Angliában a 19. század közepén jöttek divatba a "What did the butler see" elnevezésű voyeurautomaták. Néhány penny bedobása ellenében egy kulcslyukon át vetített vetkőző és szexjeleneteket lehetett látni, a peep show egyik első változata volt ez. Némileg hasonló elv szerint működik Altman új filmjének dramaturgiája.

Vágjunk a közepibe: amit látunk, az az utolsó kecsketúró az idei nyári szünetben az aprónépnek, hogy ne legyenek szomorúak a vakáció múltán, ha nagyon szigorú vagyok: hogy kicsit jobban várják már a feleltetést (ennél még az is csak jobb lehet, mondanám, de elhamarkodottan, hiszen úgy tapasztaltam, hogy az érintett korosztály, némi kezdeti bizonytalanság után, szénné röhögte az amúgy is hangoskodásra használt buráját).

Magyar Narancs: A hastánc igencsak divatossá vált az utóbbi tíz évben Magyarországon, nagyjából az ön rendszeressé váló fellépéseivel egyidejűleg. Mindebből arra következtethetünk, hogy komoly szerepe volt a közel-keleti női önkifejezés kultuszának térhódításában. Mekkora jelentőséget tulajdonít a nemének a művészetében?

Kissé félek: olvasóink közül nem ismeri mindenki a 16 Horsepower zenekart. Elmondom a történetét röviden. 1990-ben Los Angelesben találkoztak a tagjai: a gitáros-bendzsós-bandoneónos-énekes David Eugene Edwards, a dobos Jean-Yves Tola és a bőgős Pascal Humbert. Ugyanabban a hollywoodi stúdióban dolgoztak díszletmunkásként, és ugyanúgy nem tette őket boldoggá a munkájuk, mint szabadidős zenekaruk, a Denver Gentlemen. A két francia, Tola és Pascal azelőtt a Passion Folderben játszott, David - denveri - előéletéből azonban messze maradandóbb nyomot hagytak prédikátor nagyapjának templomi muzsikái, mint azok a punkzenekarok, amelyekben tizennégy éves korától megfordult. Lényegében a nagyapja nevelte: együtt járták a Coloradót, terjesztve az igét. Édesapját korán elvitte a leukémia, s mint David egy interjúban mondta: (apja) végül hálát adott Istennek a betegségéért, mert annak hatására tért meg, különben alkohol- és drogfüggő bikerként (nem mindig szelíd motoros) még szerencsétlenebbül végezhette volna.

A Wilheim András által összeállított kötet a 19. század utolsó negyedében alkotó esszéista-kritikus zenei publicisztikáinak eddigi legteljesebb gyűjteménye. Itt jelennek meg először kötetbe foglalva a Pester Lloydban napvilágot látott német nyelvű kritikák, Grossmann-Vendrey Zsuzsa fordításában; a magyar nyelvű írásokat legutóbb 1931-ben jelentették meg gyűjteményes formában.

Nadar, az egyetemes fotótörténet egyik legjelentősebb figurája az 1850-es évek közepén önarcképet készített: trükkösen-arányosan bemontírozta magát egy léghajó kosarába, hogy integethessen virtuális távoztában híveinek és ellenfeleinek, ám váratlanul lefelé indult, s végigfényképezte Párizs kanálisait alulról és belülről.

Van egy busafejű, nagy természetű építészünk, aki Ady Endré-s vehemenciájával, bajszos ábrázatjával és ösztönös tehetségével történetesen a világ ma élő legismertebb magyar építésze, ha tetszik, ha nem. Persze Makovecz Imre építészete ettől még nem éppen mindenki kedvence. Továbbá nem feltétlenül osztható a mester híveinek hol burkoltan, hol nyíltan kimondott azon véleménye sem, miszerint a kétségbevonhatatlan külhoni ismertségből és elismertségből szükségszerűen következik, hogy Makovecz a legnagyobb magyar építész korunkban. Két okból sem szerencsés ugyanis e megítélés. Egyrészt, mert nincs csupán egy legnagyobb kortárs magyar építész, legfeljebb több, ha egyáltalán. Másrészt, mert a gyakran igen kétes külhoni elismerések nemritkán csupán a szenzációnak, a botránynak vagy épp a vélt vagy valós helyi egzotikumnak szólnak (értsd: műdal, csikósromantika, Gulasch, virágzó pornóipar és társaik), és nem feltétlenül a valóban világraszóló kulturális értékeknek. Amikor mégsem pusztán az ungarische Wirtschaftról van szó, mint emigráns íróink, Molnár Ferenc vagy Márai Sándor esetében, akkor meg - e szerzők kvalitásait messzemenően elismerve - felmerülhet bennünk a kérdés: az imént említettek valóban jobbak, mint mondjuk József Attila vagy Petőfi? Csupán mert külföldön nagyobb becsben tartják őket? Esterházy minden további nélkül jobb, mint a Sinistra körzet írója? Csak mert németországi ismertsége nagyobb? Makovecz művészetében mellékesen külföldön is csak egy rajongó kisebbség fedezi fel a mester vélekedésével összhangban a Kárpát-medencebéli népek művészetének motívumkincsét, a régió építészettörténete kínálta formavilágot is kiaknázó, módszeresen megvalósított szerves építészet honi változatát. A többség számára másutt is "csupán" a - nyugati világban kevéssé ismert - kelet-közép-európai hagyományokkal meglehetősen szabadon játszó posztmodern historizálás a kíváncsiság forrása. Megítélésem szerint az új Nemzeti Színház kálváriájához sokban hasonló sevillai világkiállítás-balhé főszereplőjében, a tervezésének és megépülésének körülményei miatt morálisan és politikailag is joggal támadott, ámde