Koncert

Apparat

Zene

Ha van egy Massive Attack rendszámú autónk, amely százhússzal száguldozik a kanyargós úton, kicsit belekoccan a régebbi Coldplay-dalokat magasan éneklő Chris Martinba, megkarcol egy mélynyomót és egy DJ-pultot, majd frontálisan ütközik egy szimfonikus zenekarral, akkor az út végére megszületik az Apparat. A zenei sokszínűség nem meglepő, a német Sascha Ring az elektronikus zene minden szegletét bejárta már a technótól az ambientig, saját projektjei mellett pedig létrehozta a Moderat nevű formációt, a Modeselektor nevű technóduóval. Az utóbbit inkább a slágergyártás, a popos vonal és a nagy tömegek megmozgatása jellemzi, míg az Apparatot az elmélyedés, a kreatív energiák áramlása, és amelyben Ring szerint fontosabb a hangzás, mint a ritmus.

A mostani budapesti fellépésen a határok elmosódásának kitűnő illusztrációja volt, hogy a csellista Philipp Thimm egy ponton basszusgitárt ragadott, hogy a hegedűsből gitáros lett, a trombitásból meg DJ. A metamorfózis folyamatos volt, az elektronikus alap végig megmaradt, hol lágyabb, klasszikusabb ütemekkel, hol durvább basszussal kiegészülve. A pszichedelikus élményt csak fokozta Ring földöntúli hangja – mintha egy szirén szólt volna a közönséghez. Ez a zene önmagában is elegendő egy komolyabb triphez, a Müpa kiváló akusztikája pedig szinte röpítette a hangokat, de a hatás a fénytechnikától lett igazán ütős. Néha elvakították a reflektorok a közönséget, a „krikszkraksz” alakzatban felállított LED-ek pirosan és fehéren villództak, követve az ütemet, a lágy-kemény zenei váltakozást. Végeredményben egy hangversenyteremben tartott visszafogott elektrobuliba csöppentünk, ahol az Apparat szavak nélkül, csupán fényből és hangokból csinált emlékezetes színházat.

CAFe Budapest, Müpa, október 10.

 

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.