hat sikeres lemez elkészülte után előbb köhögni kezdett a gépezet, majd egy utolsó, 2006-os koncertet követően tartós hibernálásba kerültek. 2008-ban azután Stuart Staples énekes-gitáros dalszerző és még két alapító tag (Dave Boulter billentyűs/mindenes és Neil Fraser gitáros) újraalakította a Tinderstickset. Azóta már három lemezt is készítettek, közte a legutóbbi, idén februárban kijött The Something Rain címűt, ami jóval több puszta értékőrzésnél: túlzás nélkül állíthatóan a kilencvenes években készült klasszikusokhoz is mérhető, a legszebb hagyományokhoz méltó albumot raktak össze megannyi erős, varázsos hangulatú számmal.
Mindez biztató előjelnek is tűnhetett, hiszen a budapesti koncertjüket, akárcsak az egész turnét, a friss lemez promotálásának szentelték. Ehhez képest az első blokk a régi jó számokból áll - köztük az első, 1993-as albumról elővarázsolt Blood, az eredetileg 99-es If You Looking For A Way Out vagy a Dicks Slow Song a legendás Curtainsről. Ezzel - amellett, hogy perfekt hangulatba hozza a produkcióra amúgy is kiéhezett közönséget - a zenekar meg is világítja a műsor összeválogatásának logikáját. Csak a patinás darabok vagy a legújabbak játszhatnak - előbbiek tökéletesen jelölik ki az új album dalainak helyét a mind terjedelmesebb életműben.
A produkció kiérleltsége, a zenekari tagok kvalitásai, az egyes számok hangszerelésében és az egész program megszerkesztésében megmutatkozó, kellő érzékenységgel és persze hibátlan zenei érzékkel átitatott profizmus - minden adott a sikerhez. Ennek megfelelően a bő másfél óra úgy telik el, hogy a publikum tátott szájjal, de leginkább ringatózva figyeli, amint a színpadon új életet lehelnek a már lemezen is erősnek tűnő dalokba. Az elegánsan öregedő, most éppen decens középkori úriembert alakító Staples orgánumáról mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy igazán markáns lenne - de ez csak a látszat! Amikor, többnyire behunyt szemmel, néha gitárját pengetve belefog a dalok strófáiba, szemét-fülét hegyezi mindenki. Neil Fraser gitáros látszólag puritán, de hatásos, a dalokban rendre központi jelentőségű akkordbontogatásai, David Boulter billentyűfutamai, valamint a vibrafon- és harangjátékszerű ütőhangszerekből kicsiholt hangjai és a több mint óramű-pontosságú alapok (a billentyűket is kezelő Dan McKinna basszer és a zseniális dobos, Earl Harvin főszereplésével) tökéletes audiokulisszát szolgáltatnak - s ki ne hagyjuk a hatodik zenekari tagot, a kiváló szaxofonos Terry Edwardsot sem. Többnyire inkább lassú vagy középtempós, csak ritkán begyorsuló dalokat játszanak: rockból, sanzonból, bluesból, soulból, (krimi)dzsesszből építkező, de már első hallásra is tökéletesen szervültnek tűnő zenéjük szó szerint lebilincselő, a bölcsen szomorkás dalszövegek pedig ott kopogtatnak az agyban. Az új dalok (a Show Me Everythingtől a Slippin' Shoesig) tényleg elbűvölőek, s mikor zajos siker után előjönnek a feszített esti program miatt is rövidre szabott kétszámos ráadásra, még megkapjuk a tündéri I Know That Lovingot is. Annyi biztos: megcsinálták az esténket.
A38 hajó, május 12.
