Az akkor, 1995-ben elkészített lemez, a hírhedt Dopesmoker egyetlenegy, több mint egyórás számával, ami a legdurvább szélsőségekig vitte el az akkortájt felfutó stonerhullám zenéjét, melegágyául szolgált olyan későbbi alapzenekaroknak, mint a Weedeater vagy a Bongzilla, és annyira kivágta a biztosítékot a zenekar kiadójánál, hogy kerek perec megtagadták a kiadását. A huzavonában megfáradt Pike és Al Cisneros basszusgitáros feloszlatta a zenekart: előbbi ugye a High On Fire-ral lett underground hős, utóbbi pedig OM néven csinált zenekart, de többek közt megfordult a stoner-doom supergruppként felálló Shrinebuilderben is.
Ezen az estén viszont egyáltalán nem tűnt indokolatlannak a Sleep újraformálása. (Annál inkább az előzenekar, az A Storm Of Light jelenléte, akik ennél a zárójeles mondatnál többet nem is érdemelnek, hiszen valószínűleg úgy vélik: azzal, hogy Josh Graham, a Neurosis látványfelelőse gitározik és énekel náluk, valami különleges, istentől való felhatalmazásuk van arra, hogy azt a fajta klisés, sehova sem vezető, unalmas posztmetált játsszák, ami már az Isisnél is fárasztó volt három album után, maga a Neurosis pedig tizenéve maga mögött hagyta.) A zenekar a rögtön a nyitás után elővezetett, nem kicsit megrövidített Dopesmokerrel bebizonyította, hogy nem véletlenül számít a legnagyobb legendának a színtéren. Szívszaggatóan görögtek a hipnotikus, lassú, fájdalmas témák, és a zenészek fazonja is pontosan ugyanannyira meghökkentő volt, mint amilyen maga a zene: Matt Pike félmeztelenül, rommá tetovált háttal villantott kegyetlen kőművesdekoltázst és decens sörpocakot a pipaszárlábai fölött, Al Cisneros pedig valahogy úgy nézett ki, mintha az Esőember Ray Babbittjét egy jó ötvenes, alkoholista Cliff Burtonbe oltották volna, ahogy szinte félénk mozdulatokkal játszott a Rickenbacker márkájú basszusgitárján, illetve igen ritkán énekelt - kicsit egy ősöreg Ozzy Osbourne hangján. A Club 202 hangosítói szerencsére a trióban felálló zenekarral - doboknál Jason Roeder a Neurosisból; gondolom, miatta kellett elviselnünk az előzenekart, de cserébe legalább hozta a hangszerén a kötelezőt - úgy bírtak el, hogy a hangzás nemcsak pusztán elviselhetőre, de kimondottan jóra is sikerült, így a Sleep előadása gyakorlatilag zavartalan utazás lehetett a kilencvenes évek közepébe, ahol három elborult agyú figura jammelt valami koszos, büdös próbaterem mélyén másfél órán keresztül, fennakadt szemekkel.
Club 202, május 12.
