Nem rajtuk persze, ahogyan Kertesi elemzései is meggyőzően bizonyítják minden önhibaelmélet tudományos megalapozatlanságát. Mindez nem fogja meghatni a "nem szokta a cigány"-t mantrázó átlagpolgárt, de hátha elgondolkodtatja végre a közbeszéd szereplőit. Mert a romák foglalkoztatásának és oktatásának végzetesen összegabalyodott viszonyrendszerében nem vágnak utat a "tanuljanak és dolgozzanak sokat, mert aki akar, annak lesz is" típusú meg-közelítések. Aki akar, mondhatom én bátran a gyerekeimnek, annak könnyebben lesz, csak hát szabad identitásválasztás ide vagy oda, stipi-stopizhat bármily lelkesen jól szabott társadalmi tagságot magának egy roma, ólommellényben kénytelen megdolgozni érte.
Az a bizonyos bőrszín (tágítsuk: és a társadalmi státusról valló egyéb kulturális jelentések) valahogy nem engednek meg errefelé megkülönböztetésmentes bánásmódot (lássuk, mit tud majd ezen változtatni az egyenlő bánásmódról szóló törvény), ahol pedig nem intézményi, adminisztratív akadályok lökdösik vissza a megkapaszkodni, netán feljebb jutni vágyót, ott részben spontán módon (eredetileg "színvak" intézkedések következményeként [lásd a "white flight" jelenséget, amikor élve a szabad iskolaválasztás jogával a magasabb társadalmi státusúak elviszik gyerekeiket az elcigányosodó iskolából]), részben a közelmúlt társadalompolitikájának, illetve a gazdaság összeomlásának okai miatt erősödnek a cigányságot sújtó társadalmi egyenlőtlenségek.
Kertesi nem homályos etnospecifikus jellemzőkben véli megta-lálni az iskolai kudarcok okát, de még ezen virulens elméletnek azt a megengedőbb, nem a roma családokat okoló válfaját sem vallja, miszerint az iskola képtelen alkalmazkodni a romák kulturális másságához: ennél keményebb, megfoghatóbb tényeket kapcsol össze. Kereslet-kínálati és költség-haszon számításokkal alátámasztva az iskolaválasztás racionalitását, a családi továbbtanulási döntések ökonómiáját végeredményben csak oda jut, hogy a romák oktatási hátrányainak felerősödése a rendszerváltás foglalkoztatási sokkjának, az egymillió munkahely megszűntének és az iskolázatlan munkaerő iránti egyre csökkenő igénynek tudható be. Az iskolázatlanság oka tehát a szegénység, a tömeges, tartós munkanélküliség, strukturális okok tehát, amelyeket
erős abronccsal
szorítanak össze a - néha pusztán statisztikai előrejelzések alapján működő, de ettől éppolyan igazságtalan és jogtalan - diszkriminációs mechanizmusok.
A strukturális bizonyítékok ellenére - vagy tán épp ezért - különösen izgalmasak azok a fejezetek, amelyek a szegénység indirekt úton, a család belső viszonyai, életmódja, értékei, vagyis a "szegénység kultúrája" révén érkező iskolai következményeit taglalják. Anélkül, hogy belemennénk abba, hogy a struktúra vagy az underclass determinizmusa volt-e előbb (rasszisták, ne reménykedjetek: hát persze, hogy az előbbi), és hogy a nincs-telenség vagy a motiválatlanság dönt-e el sorsokat abban a mezőben, ahol
már nem az előítélet
pusztít, hanem a településszerkezet/foglalkoztatási helyzet/szülői iskolázottság faktuális ingoványa, mindez nem változtat azon, hogy lassan a második generációnak születnek gyermekei, amióta először lökte ki magából a cigányokat a gyár. És ahogy nagypapának, aztán apunak sem volt, nagy eséllyel a XXI. század cigány gyerekének sem lesz állása. Minden évfolyamnak - mutatja be Kertesi - megvan az a 20 százaléka, amelyről szinte biztosan állítható, hogy később munkanélküli lesz.
Persze, persze, kihullottak közülünk is (magyarokból, kövessük a cigány beszédet) jó páran a rendszerváltással szétszakadozott hálón, de Kertesi elemzései pregnánsan láttatják azt is, hogy ahol mindenkinek szar, ott sem egyformán szar minden hasonló piaci "értékű" munkaerőnek: a legdepressziósabb vidékeken a legerősebb a foglalkoztatási diszkrimináció. Ahol sok alulképzett munkanélküli kapaszkodik a kevés, kvalifikálatlannal is beérő állásért, ott jóval kisebb az esélye romának hozzáférni a minimálbérhez, mint gazdagabb vidékeken. Kertesi tanulmányainak (is) egyik summája: a helyi társadalmi tagság biztosítása verhetne éket roma munkanélküliség és iskolázatlanság egymást pörgető fogaskerekei közé, ha már a régiók felzárkózása és fellendülő gazda-sága elmaradni látszik. (A szerző egyébként következetesen nem bírja megállni, hogy tanulmányai végén ne tegyen társadalompolitikai javaslatokat - lásd még Parti Nagytól: "Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza jókat derül".)
A nemzetközi összehasonlító PISA-jelentés tanúsága szerint Magyarországon egyedülálló módon meghatározza az iskolai teljesítményt a családi környezet. Döntően a szegénység felel azért, hogy rosszul teljesítenek a hátrányos helyzetűek gyerekei az iskolában, ennek következménye az, hogy a romák kevéssé taníttatják tovább a nyolc osztály után gyerekeiket. Mindezeket felerősítik azok a szegregációs folyamatok, amelyekkel bőségesen foglalkozik a kötet: holott, olvashatjuk, pontosan növekvő szegregálódáskor erősödik fel a szülői háttér szerepe a tanuló eredményességében. Vagyis a magyar szegregáló - a hátrányos helyzetűeket külön iskolába, külön osztályba terelő - iskolarendszer ahelyett, hogy megpróbálná kompenzálni az iskolán kívüli erők egyébként is meghatározó hatását a gyerekek teljesítményében, egyedülállóan felerősíti a származással járó egyenlőtlenségeket. (E felismerés eredménye az, hogy a kudarcot vallott felzárkóztató normatíva helyett - amely elvileg pénzt próbált oda adni, ahol a legszegényebbek tanulnak, a gyakorlatban viszont a szegregáció felerősíté-sével nemhogy növelte volna, de csökkentette az iskola "hozzáadott értékét" - két éve integrációs normatívával, sőt várhatóan szegregált iskolák bezárásával igyekszik "összekeverni" a gyerekeket az oktatásirányítás.)
Valaminek történnie kell a szabad iskolaválasztás liberális dogmájával is (legalább legyen kötelező sorsolni az iskoláztatási körzetükön kívülre jelentkezők között, mondom Kertesivel), előbb-utóbb talán a modern pedagógia módszereit sem csak az elit iskoláiban használják, s egyszer talán nem csak emelt díjas SMS-sel szavazhatunk majd társadalmi tagságot a romáknak.
Osiris, 2005, 532 oldal, 3480 Ft
