A cím meglephet, hiszen József Attilát valahogy sosem képzeltük a vátesz vagy a tanító szerepében. Mégis érthetõ, hiszen Fejtõ a kommunisták kisajátító törekvéseivel szemben állította, hogy a költõ útmutató volt a harmincas évek nagy kommunista-náci vitájában, és noha elhagyta a pártot (vagy az õt - ez utóbbit nem akarták elismerni a Magyarországra visszajött moszkoviták), egyetlen pillanatra sem tagadta meg a marxizmust, a baloldaliságot.
És útmutató volt Fejtõ életében is: "A mi viszonyunkban volt valami a mester-tanítvány kapcsolatból: famulus voltam Attila mellett", mondja az interjúban. "Valósággal megbabonázott. Megéreztem benne a varázslót." Valachi árnyalt, gondos képet ad Fejtõ József Attila- élményérõl, a Gide-kritika pedig a magyar baloldal kiábrándulásának egyik legmélyebben elemzõ mûve. De a macskajaj nem teljes, Fejtõ számára a sztálinizmus jelentette a rettenetet, ám a baloldaliságot soha nem tagadja meg: "Hiszem, hogy létezik megtérés, belátás, szolidaritás, ami soha nem mehet ki a divatból, s újra meg újra megnyilvánul."
- banza -
Népszava, Papirusz book, 2005, 109 oldal, 1980 Ft
*****
Vilayat Khan - Dhyaan Az egy éve elhunyt Vilayat Khan az Imdad Khani Gharana legnagyszerûbb zenésze volt. A nevében szereplõ "Khan", bármily abszurd, de ugyanaz, mint Dzsingisz kán nevében: nemesi származásának pecsétje. Vagyis a saját zenei stílusát több (pontosan hat) generáció óta finomító elõkelõ famíliával, egy igazi uralkodócsalád sarjával van dolgunk, aki 16 éves korában kapta meg a nagymestereket megilletõ Ustad címet. Az emberi énekhang legfinomabb technikáit is reprodukálni tudta szitárján, így kaphatta játéka a gayaki-ang, "éneklõ", míg õ maga az aftaab-e-sitar, vagyis a "szitár fénylõ csillaga" tiszteletnevet. Ez volt az egyetlen cím, amit életében elfogadott. Állami kitüntetéseit rendszerint visszautasította, mondván: ezek már a politikáról és nem a zenérõl szólnak. Vilayat Khan zenéje pedig pont olyan, mint Vilayat Khan maga: megalkuvásmentes indiai klasszikus zene. A lemezen hallható Rága Maand Bhairav egy kifejezetten nyugodt, szerelmes, hajnali rága. Tablán (vilambit-lassú és drut-gyors tintálában) Zakir Hussain Khan kíséri, akit legutóbb két éve hallhatunk Budapesten. Ez a két nagyszerû muzsikus úgy figyel egymásra és India klaszszikus zenéjének rendszerére, hogy könnyedén elhihetjük: ezt a zenét tényleg azért teremtették az istenek, hogy elûzzék az embereket eluraló démoni erõket a földrõl.
- szabi -
Chhanda Dhara 70895/ INDIeGo
*****
Giuseppe Verdi: Il trovatore A veronai arénában 1913 óta rendeznek a hely szelleméhez - és méreteihez - méltó, látványos, nagy tömegeket mozgató, díszletekben gazdag opera-elõadásokat. Ezek közé tartozik az 1985-ös Trubadur-produkció is, mely Brian Large szakértõ videós rendezése után került a DVD-dobozba. Kár, hogy a reklámokon kívül másnak már nem is jutott hely a mûanyag tokban, s a kiadó a bookleten - illetve annak hiányán - spórolta le a kiadvány árát.
Az elõadás egyébként megkísérli a lehetetlent; egy elsötétített nappaliba varázsolni az olasz aréna hangulatát. S ha nem is lélegezhetünk együtt a 25 ezres publikummal, egy könnyed nyárestén, hûs chiantit kortyolgatva rácsodálkozhatunk a remek kiállítású elõadás nem egy pontjára. Mindenekelõtt az igazán festõi, egyszerre funkcionális és attraktív díszletekre, melyek a neves olasz szobrász, Mario Ceroli fantáziáját dicsérik. Vagy az angol szoprán, Rosalind Plowright (Leonora) gyönyörû hangjára, az óriási térben is felvállalt kamarajátékára. Az elõadás másik erõssége az Azucenát alakító Fiorenza Cossotto, aki egyszerre féltõ anya és bosszúszomjas boszorkány. Hangja erõteljes, de hallhatóan könnyen veszi a koloratúrákat is. A két férfi szereplõ közül Franco Bonisolli szerepe (Manrico) a látványosabb, és õ igazi olaszos temperamentummal, széles gesztusokkal, sok manírral és néha kicsit üvöltve ki is csalogatja a sikert a tenyerekbõl. Tapsorkánból pedig akad bõven, hiszen a slágerektõl hemzsegõ opera majd' minden jelenetét megbravózza a hálás publikum. Az elõadás gyengéje a kórus és a zenekar. Az elõbbi csak néha-néha, az utóbbi folyamatosan a szétesés határán mozog. A társaságot kordában tartó Reynald Giovaninetti bár nem tartozik az ismeretlen pálcaforgatók táborába, most nehezen birkózik a szemlátomást alkalmilag verbuvált orkeszterrel.
- té. pé -
Warner, 2005
****
Mr. és Mrs. Smith Házasságon belüli erõszak, micsoda fertelem! Az ilyesmit azért többé-kevésbé úgy képzeljük, hogy egyik fél fasírozza a másikat, erõsebb a gyengébbet, a gonosz a védtelent. De mi van, ha közel azonos erõk küzdelmével találkozunk? Lendületességre törekvõ akcióvígjáték, micsoda fertelem! Jane és John, ki ne tudná, Brad Pitt és Angelina Jolie - a hírek szerint sokak kedvencei. Bérgyilkosok ez-úttal, a fene tudja, hogy elõször-e, együtt mindenesetre. Ami azt illeti, helytállásukban nincsen is hiba, jelenlétük intenzívnek mondható. A mûrõl magáról sem nagyon említhetünk mást, keretei közt igyekvõ darab. Néha vicces, néha látványos - csak olyan rettenetesen érdektelen, hogy az már fáj. Magam hittem volna utoljára, hogy olyanokat fogok egyszer gondolni, hogy Michael (Douglas) és Kathleen (Turner), gyertek vissza, minden meg van bocsátva, üsse kõ, hozhatjátok Dannyt (deVito) is - emlékeznek a Rózsák háborújára? Persze inkább ne emlékezzenek, A Prizzik becsületét sokkal kevésbé snassz felidézni... Jack Nicholson tán a maffia legjobb bérgyilkosa volt abban, s Anjelica Huston se az a nebáncsvirág. Ebben az egy tekintetben nem maradnak el mögöttük napjaink sztárjai, õk is (bérgyilkosi) szakmájuk legjobbjai - a színészetet nem keverném ide. Megfigyelték, hogy mennyire fontos mindig a legjobbnak lenni, a világ, Amerika, a galaxis legjobbjának? Akinek pörös ügye van, a legjobb ügyvéd kell neki, aki kiesésre áll, a legjobb edzõt szerzõdteti, akit valami nyavalya rág, megpróbálja kihívni Carter dokit. Meg kellene egyszer próbálni filmrendezõvel is.
- bruno -
A Fórum Hungary bemutatója
** és fél
Porcupine Tree: Deadwing Nem sok olyan bandát tarthatunk ma számon, amely egykor csak a brahi kedvéért állt össze. A Porcupine Tree ezek egyike: a frontember, Steven Wilson a 80-as évek végén kreált egy képzeletbeli bandát a hetvenes évekbõl fiktív tagokkal és teljesen abszurd diszkográfiával, mindezt néhány órányi, maga gyártotta zenével téve hihetõvé. A fikció egy válogatásalbummal vált valósággá - egy underground pszichedélikus együttesek felvételeit tartalmazó kazettán jelent meg az elsõ PT-szám. Innen kikövezett út vezetett a folytatáshoz.
A Porcupine Tree-albumokon a Pink Floydot idézõ vonulat mellett felfedezhetõ a korai ambient, a progresszív metál és az art-rock hatása is. Kísérletezõkedvük állandó, minden albumuk egy teljesen új, delejes világot nyit meg - a vontatott, bágyatag Voyage 34-t és a 2001-es, hard rockos In Absentiát mintha nem is ugyanaz a kollektíva szülte volna.
Egy folyamatos hegymenet után okkal csalódhatunk, ha nem kap-juk a töretlen folytatás jeleit egy új anyaggal, ha azt jelzik, hogy a zene megrekedt valahol. A Deadwing, az együttes idei darabja nem hozza ugyanazt az energikus hangzást, kifogyhatatlan kreativitást, mint a korábbiak, de még így is messze a mércék fölött, a mércéken kívül áll. A kifulladás inkább a szövegvilágban, mintsem a hangzásban érhetõ tetten.
Az egész albumot át- meg átszövik a samplerek, a prog-rockra jellemzõ, néhol balladisztikus, máshol vaskos gitárszólamok, és persze Wilson felejthetetlen hangja. A címadó felvétel 9 perce lassan építkezik, de lendülete a lágyabb futamoknál sem törik meg. A meseszerû, zongorával kísért Lazarus mellett megfér egy 12 perces, pszichedélikus darab (Arriving SomewhereÉ) s egy kurta, "hagyományos" rockfelvétel (Open Car) is, míg a lemezt záró Glass Arm Shattering mintha azt jelezné, hogy azért a Porcupine Tree megszokott hangzását sem kell eltemetnünkÉ
Harci Andor
Lava/Atlantic Records, 2005
****
Michael Flatley: A kelta tigris A múlt szombati, megaprodukciónak hirdetett táncos-zenés elõadáson a nézõk legalább fele indulásból becsapottnak és megalázottnak érezhette magát. Több ezren ugyanis alig-alig láthattak valamit a mûsorból, miközben a 8900 és 25 000 (!) forintos jegyártartományban szurkolták le a pénzt belépõikért. A beígért három (öt?) "hatalmas" kivetítõ helyett két közepes nagyságú alkalmatosság igyekezett enyhíteni a helyzeten, vajmi kevés sikerrel. Igaz, a szervezõk végül kinyitották az eladhatatlanul drága jegyek miatt üresen maradt jobb szektorokat is (ami aztán el-képesztõ tumultuózus jelenetek-hez vezetett), ám a kevésbé mobilis többségen ez sem segített.
Az elõadás méltó volt a körül-ményekhez (vagy fordítva - egyre megy). A mûfajnak természetesen van létjogosultsága, hiszen van rá kereslet; és a maga nemében akár jó is lehetne. De A kelta tigris nem volt az: valamiféle giccses mélynépi "történelmi" víziót láttunk, az írség sztereotípiákkal teli zagyva interpretációját. Ez lett volna a "sztori" (kelta tündérkékkel, nagyon gonosz angolokkal, az ír-amerikaiak apoteózisával stb.), ami a keretet szolgáltatta a - mihez is? Ahhoz a körülbelül 25-30 perchez, amikor Flatley és társulata az ír hagyományokon alapuló szteppet ropta. Néha még az idõ-södõ mûvész is produkálta magát; tudják, õ az, aki egy másodperc alatt harmincszor üti a lábát a padlóhoz (ez a baromság most is megjelent több helyen, és még mindig sokan bedõlnek neki). A közönség, ha jól sejtem, a teljes két órában erre lett volna kíváncsi; de hát, be kell látni, az ír táncból, bármennyire is lenyûgözõ, harmadjára ennél több nem hozható ki. Úgyhogy a nézõk nagyrészt kvázibalettes riszálást, negédes lírai dalbetéteket, D kategóriás amerikai táncshow-t meg playbackezõ, ugrabugráló zenészeket kaptak. Sokaknak nyilván még így is bejött. Amin nincs mit csodálkozni: a Bugyi testvérek is megtöltötték a sportcsarnokot hajdanán, pedig már leszálló ágban voltak.
- boltozatos-bozontos -
Puskás Ferenc Stadion, július 9.
**
Lagzi-randi Szigorúan a tudományos érdeklõdés vezetett bennünket e mûhöz. A moziüzem, a filmdramaturgia még feltérképezetlen mezõi vártak. Jobban mondva olyan volt az egész, mintha a frigyládát keresnénk, megvan az valahol. Hogy jó helyen jártunk, az nyilvánvaló, a kutya a frigy körül van elásva! Arra voltunk kíváncsiak, hogy egy házasságkötés most akkor hepiend vagy inkább rossz kezdet a moziban. Kérem, ne jöjjenek nekünk olyan gyerekes dolgokkal, hogy attól függ, mikor celebrálják, ti. a film elején vagy végin. Hisz azt egy napközis is tudja, hogy minden filmbõl készül manapság folytatás, például most kaptunk hírt A hattyú halála 2 elkészültérõl (Tollas zombi visszavág). Mindegy, a mûtörténet ezen alapkérdése nyilván nem elõször, de leghangosabban a Pretty Woman kapcsán vetõdött fel. Hogy ugye Richard Gere elveszi az utca rongyát, az jó bolt-e vagy nem annyira. Csakhogy ez régen volt, épp ezért nem is nagyon értette a magunkfajta, hogy ennyi hosszú idõ alatt miért nem jutott eszébe senkinek szellemesen felcserélni a nemeket. A mozilét egyéb területeinek rohamos fejlõdését tekintve már rég ott kellene tartani, hogy a postás oltár elé vezeti a házõrzõt. Spongyát rá, de tény, hogy ezúttal Dermot Mulroneyhoz jutunk csekély hatezer dollárért valami lidérces escort service-tõl. Hol járunk? Hülye kérdés, Londonban. Egy ideje (1994, Négy esküvõ, egy temetés) kötelezõ ott esküdni. Kérdezzük meg a csajokat, hogy jobban jártunk-e, hogy Hugh Grant véletlenül nem ért rá. A parkosítás terén nagy eredményekkel büszkélkedõ város háttérnek kétségkívül nem utolsó. De ha meggondoljuk, hogy két mozijegy meg a popcorn árából már majdnem kijön egy fapad...
- bruno -
Forgalmazza az SPI
***
A Garbage Budapesten Bõ egy évtizede dolgoznak együtt, van négy sorlemezük - a legutóbbi néhány hónapja jelent meg -, több irányzatból kikevert, de alapjában rockos hangzású zenéjükkel jelen-tékeny sikert értek el. Sokan tartják úgy, hogy a hírnév kizárólag extravagáns énekesnõjüknek, Shirley Mansonnak köszönhetõ, ami így azért igazságtalan. A Garbage láthatóan-hallhatóan ki van találva, gondolnak valamit önmagukról meg úgy általában is a világról; nem beszélve arról, hogy mindig rokonszenves, ha valaki állandó kétellyel szemléli a saját produktumait, mint azt õk is teszik.
Múlt heti koncertjükre elképesztõen kevesen - jó, ha négyszázan - gyûltek össze. Ráadásul az elõadás fele sötétedés elõtt ment le, ami ebben a mûfajban nem feltétlenül hangulatfokozó elem. Mindezek ellenére egyetlen rossz szava sem lehet senkinek: a Garbage rendesen odatette magát, abszolút tisztességes mûsort produkált. A családias hangulat kifejezetten földobta õket: Shirley Manson a maga egyszerre alpári és bájos exhibicionalizmusával valóban jelenség (és persze remekül énekel); rengeteget beszélt, a legteljesebb természetességgel káromkodott és húzott le az est alatt minimum egy fél üveg whiskyt. A rajongók számokat rendelhettek - ez néha nem jött össze, mert hol a megszólított nézõ nem értette, hogy mirõl van szó, hol az együttes vendégzenésze nem ismerte a kért dalt -, nagy volt a boldogság színpadon és színpad elõtt egyaránt. Szimpatikus társaság, nagyobb közönséget érdemeltek volna.
B. I.
Petõfi Csarnok, Szabadtér, július 6.
*****
