maga a valóság,
esetleg a valóság esszenciája, mely kitölti a valódi realitás helyét, sújra megfestve egyrészt ismét valósággá válik, másrészt "engedi", hogy gyakorlatozhassanak rajta a valóságkutatók. Magyarul: Richter festészetet fest, akár festmény, akár fénykép, akár valamilyen nyomat a kiindulás; számára a realitás a már elkészült, megfogalmazott vizuális interpretáció továbbértelmezését jelenti. Ugyanakkor realitáshűsége eltér a közvetített valóságot, a reprodukált, nyomatszerű világot festőkéétől, például a kortárs Malcolm Morleyétól, aki éppen az áttételt, a technikailag megképződött, második, de főleg esetleges realitást festi nyomatok alapján. Egyszersmind a "tradicionális" fotó- vagy hiperrealistákhoz sincs közvetlen köze, hiszen munkái egyrészt nem a megtévesztésen alapulnak, másrészt nem egy újraszerkesztett, dimenziót váltott kép megfogalmazására törekszenek. Richter sfumatós, monokróm vagy alig színes munkái tradicionálisan közelítenek a látottat láttató képhez, mondhatnánk a kép retorikájának eszközeit keresve rajtuk minden didaxis nélkül, hihetetlen érzékiséggel.
Munkáiban csak és kizárólag a megtörtént, a létező valóság játszik szerepet. 1972-ben az akkor 40 éves, az NDK-ból tíz éve az NSZK-ba emigrált festő 315 tablón több ezer kisebb-nagyobb fényképet állított ki Atlas címen. Portrék és divatfotók, riportképek és pornójelenetek, tájképek és amatőr fényképek, légi felvételek és konceptuális fotók, tehát minden, ami lefényképezhető, samit lefényképeztek egybetartozóvá sfőként: inventáriummá lett Richter gyűjteményében, őrületes tágasságban. A kiállítás jelentéktelen külsejű, a kornak megfelelően koncept artos hangulatot sugárzó katalógusa mintegy
természettudományos alapossággal
összefoglalta egyrészt - egyebek mellett - addig készült szürke monokróm festményeinek tematikáját, archiválta korábbi kapitalista realista munkáit, Turner és Caspar David Friedrich tájképeinek sajátos analízisét, a kor reprezentatív személyiségeinek portrégalériáját, de ami fontosabb, gyakorlatilag máig megszabta festészetfestészeti, festést festő tevékenységének kereteit.
Mindig is sejthető volt, hogy Richter atlasza, leltára nemcsak gyűjtemény, nemcsak az ötletek, vázlatok, meggondolt gondolatok és megfestett munkák lezárt főkönyve, mely épp csak jelzi, mit tűzött maga elé a festő, hanem vizuális adatbank gyanánt valóban a tervek pontos jegyzéke is, mely kulcsként alkalmazható a következő negyven év festészetében és annak megértésében. Ez a - a szó valódi értelmében - katalógus megmagyarázza, miként került Richter a nyolcvanas években a látszat szintjén absztrakt fest-ményeivel nagyon közel a heftige Malerei képviselőihez, smi az az alapvető különbség, mely nagyon is távol tartja őt amazoktól (nagy, színes, zaklatottnak tetsző művei makrofotón rögzített anyagfényképekhez kötődnek, sközvetve így talán Kepes György absztrakció-jára is utalnak), majd hogyan kanyarodott vissza a fénykép (és a történelem) realizmusához az évtized végén a Rote Armee Fraktion története fináléjának megörökítésével.
A hatalmas életműből néhány éve Gerhard Richter maga állította össze azt a 27 képből álló kollekciót, mellyel reprezentálni kívánja önmagát, így nem tehetünk mást, mint hitelesnek fogadjuk el a keresztmetszetet, mely szerencsére egy szálat sem vesz ki vagy szakít el abból a szövetből, mely Richter pályáját nézve megképződhetett bennünk. A festő a kortárs világművészet egyik legnagyobb élő alakja, technikailag és szellemileg feddhetetlen mester. Sne szégyelljük a bombasztot: klasszikus.
Ludwig Múzeum, augusztus 14-ig
