Natasha Khan lemezei sohasem nélkülözték a vad romantikus érzésekben tobzódó, hatásos dalokat, de a kellően kifundált melodramatikus pillanatokat sem – negyedik, The Bride című nagylemeze sem szűkölködik ezekben. Már a kerettörténet kellően morbid: a menyasszony közvetlenül az esküvő előtt, tragikus balesetben veszíti el a vőlegényt, ám ahogy a lemez egyik dala, a kivételesen gitárjátékra épülő Honeymoon Alone címe is sugallja, végül egyedül indul el az emlékezésre hívó nászútra. Eme vázra húzott fel Khan egy erősen elektronikus, a témának megfelelően borongós, melankolikus, de korántsem síri világú dalcsokrot. Remek énekhangja most is kifejező, az érzelmek teljes regiszterén játszik, a dalok pedig a konceptuális keret által megszabottan kapcsolódnak egymáshoz, mint megannyi fogaskerék. Hiába is keresnénk olyan nagy slágereket, mint a Laura vagy a Daniel: mostani dalai egymást értelmezve erősödnek fel. A jellemző módon klasszikus gothic/wave lüktetésű Sunday Love-ot leszámítva többnyire lassú sodrású, lefojtott érzelmektől feszülő, balladisztikus, néha retro-szintipopos (God’s House) számok követik egymást – közülük is kirí furcsaságában az özvegy menyasszony álmait és vízióit parlandóban elmesélő Widow’s Peak. Az inkább reményteli, mint vészjósló lassúsággal hömpölygő I Will Love Again már a kiút dala, amelyhez még egy szinte morbidan szentimentális folytatást (In Your Bed) és egy már-már himnikus lezárást (Clouds) is hozzábiggyeszt. A végeredmény kivételes zenés napló a veszteség feldolgozásáról, a túlélésről és a továbblépésről.
Echo/Parlophone, 2016
