Van egy bizonyos szépség, amit Duke Ellington harmóniái és melódiái mutatnak a legpontosabban. Erre utal például Boris Vian, amikor hőse ezzel udvarol: „magát Ellington hangszerelte?” Bill Charlap, az ötvenes amerikai jazz-zongorista tökéletesen birtokában van a képességnek, hogy pont ezt megmutassa – holott triójával csak egy számot játszottak Ellingtontól, amikor idén márciusban New Yorkban rögzítették új albumukat. Bill Charlap egészen a tradicionális jazz koráig megy vissza darabválasztásában, de a számok többsége a rafinált, a cool korszak tájékán alkotó szerzők és színpadi komponisták műve. Nagy tett az is, hogy ezekből az eléggé eltérő rangú számokból mennyire a folyamatosság érzését keltő lemezt (vagy streamet) tudott rögzíteni. A címadó például egy Stephen Sondheim dalocska, előtte a Spring Can Really Hang You Up the Most című, ugyancsak musicales darab, viszont a lemez egy Mulligan-számmal indul… Nekem a legnagyobb élményt a Bon Ami, a gitáros Jim Hall gyöngyszeme adta.
Bill Charlap lassan húsz éve működteti Peter és Kenny Washingtonnal a trióját (a bőgős és a dobos csak névrokonok), a Blue Note kiadó sokáig első vonalban szerepeltette, és most is csak a vállalatcsoporton belül szerződött új lemezcéghez. Persze, hogy megbecsülik, ahogy korábbi zenekarvezetői – Phil Woods, Gerry Mulligan és Wynton Marsalis – is megbecsülték, Tony Bennett kíséretében pedig Grammyt is kapott. Charlap ballada- (= lassú) specialistának tűnhet, pedig csak szépen játszik, és a szépséget nagy tempóban is előbbre helyezi a bravúroknál. Nem kifejezetten sztárolt előadó, nem is mindig törekszik rá, hogy átütő legyen, de a finomság, az átgondoltan felvázolt alakzatok, a változatos érzelmi skála és a természetességgel áradó beszédesség sok hívet szerzett neki. A trió pedig úgy működik, mintha a három muzsikus agya sorba lenne kapcsolva.
Impulse/Universal, 2017
