Kries: Selo Na Okuke / Village Tracks A 2002 óta működő zenekar olyan stílusban dolgozza fel a horvát népzenét, ami semmihez sem fogható. Úgy keveredik benne a folklór, a rock, az űrzene és a mágia, mintha valami távoli bolygóról csöppent volna Horvátországba. Eddig két lemezük jelent meg, mindkettőért odavolt a „szakma”, de hiába írt róla címlapsztorit az angol Folk Roots magazin, a szélesebb közönség inkább a Balkán közhelyes rezeseire volt vevő.
Mit lehet ilyenkor csinálni? Egyrészt semmit, másrészt meg azt, amit a Kries tett: kilenc évig dolgozott az új lemezén. Hogy most mit lépnek erre az angyalok, majd kiderül, de ha van eszük, meg nem állnak a csúcsig. Az énekes-főnök, Mojmir Novaković hangja maga a mennydörgő mitológia, és ahogy a társai zúznak archaikus és rockos hangszereikkel, az ugyancsak valami ősrobbanás hangulatát kelti. Falusi darabok – mondja a lemez címe, és a forrást nézve ez tényleg így van. Más kérdés, hogy a Kries tálalásában úgy festenek, mint a végtelen világegyetem. (Riverboat Records, 2017)
Mighty Mo Rodgers & Baba Sissoko: Griot Blues Oké, egy ilyen sztorit nehéz elhinni, de a következő történt. Litvániában egyidejűleg turnézott Mighty Mo Rodgers amerikai bluesénekes és Baba Sissoko, aki énekesként, beszélő dobosként és ngonisként az egyik legkeresettebb mali zenész, akiről sokat mesélhetne a vele dolgozó Salif Keita, Rokia Traoré, Ry Cooder, Habib Koité, Dee Dee Bridgewater. Persze Rodgers sem piskóta: ő a blues és a soul összeboronálásával tűnt ki. Nos, Babának épp volt egy szabad estéje, így örömmel vette, hogy a koncertszervező Jay Švarplys meghívta Rodgers bulijára, sőt még az öltözőjébe is bejutott. Verbálisan csak módjával kommunikáltak, mert Rodgers franciául nem beszél, Baba pedig angolul, mégis megtalálták a közös hangot, Baba pedig felvetette: mi lenne, ha beszállna…
Hát így. Már csak egy szabad stúdiót kellett találniuk, hogy a következő napokban felvehessék a Griot Bluest.
Különösebb agyalásra nem volt sem módjuk, sem szükségük. Egy strófa neked, egy strófa nekem – és közben hagyjuk, hogy egymásba folyjon a Niger és a Mississippi. Az is csak a felvétel után derült ki számukra, hogy lényegében ugyanarról énekeltek mindketten. A hazatérésről. Mint a mesében. Olyan zsigeri letisztultsággal, mintha együtt utaztak volna húsz éve. Elkerülve minden csapdát, frázist, erőlködést. Egy szédítő reggae-vel indítottak, aztán átadták magukat annak a sodrásnak, aminek a mélyén összeért, ami összetartozik: a delta és a griot blues. Hihetetlenül… (One Root Music, 2017)
Saz’iso: At Least Wave Your Handkerchief at Me De vannak további szép történetek is! A dél-albániai polifonikus a cappella énekhagyomány hangszeres változata, a saze a múlt század elején alakult ki. Abban az időben költöztek a népek a falvakból a városokba, ahol az új körülményekhez igazították hagyományaikat. Kár, hogy Albániában meglehetősen fejletlen volt a lemezipar, így csak olyan felvételek őrzik a saze emlékét, amiket külföldi zenekutatók készítettek. És hát elég kevés van ebből.
Ezt a muzsikát nem ismerte még a legendás producer, Joe Boyd sem – ő az, akinek sokat köszönhet a Pink Floyd és a Muzsikás, és aki egyike volt azon lemezkiadóknak, akiknek a szavazatán múlott, hogy ma világzenének nevezzük a világzenét –, míg egy tiranai születésnapi partin rá nem csodálkozott három évvel ezelőtt. De akkor egyből körvonalazódni kezdett benne egy sazealbum, jóllehet 2000-ben kiszállt a lemeziparból. Joe valami hasonlót érzett, mint Ry Cooder a kubai Buena Vista Social Club kapcsán: azt, hogy ez a zene nem igényel modernizálást; hogy ma éppen olyan érvényes az eredeti formájában, mint száz évvel ezelőtt.
Már csak előadókat, stúdiót, támogatókat és lemezkiadót kellett találnia…
Az énekes Donika Pecallarit és a hegedűs Aurel Qirjót ismerte egy BBC-felvételről, rájuk alapozhatott. Noha Quirjo a kilencvenes évektől Londonban él, pontosan tudta, hogy kire számíthatnak Korçában. Így került képbe a klarinétos Telando Feto, a lantos Agron Murat és az ütős Agron Nasi. Az Athénban élő Donika Pecallari azt az Adrianna Thanou énekest hívta, aki ugyancsak hozott magával egy énekest, Robert Tralót. Már csak a tiranai furulyást, Pëllumb Metát kellett leakasztaniuk, és megvolt a zenekar.
Szponzort is találtak: százhetvenet. A hangmérnöki teendőket Jerry Boys vállalta (ő jegyzi a Buena Vista Social Club album hangját is), és kiadóra sem kellett vadászni, azonnal kötélnek állt a (négyszeres WOMEX-díjas) Glitterbeat Records.
Beindultak a koncertek is.
És közben kijött az album, úgyhogy végre nyakig merülhetünk a saze vegytiszta keserűségébe. Ez nem csalás, nem ámítás, ez az albán blues. (Glitterbeat Records, 2017)
