Brenda darling (Mike Leigh: Titkok és hazugságok)

szerző
Ardai Zoltán
publikálva
1997/2. (01. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A brit és francia artkino ´68 utáni, hanyatlott korszakát és a teuton diadalmenetet követően a 80-as években az olaszok alászállására került sor; a Deutsch még tartotta magát. Majd, már a folyó évtizedben, teljessé vált a fordulat. Az atlantiak zászlaja tartósan fenn lobog, míg a tengelyhatalmaké csüngedezik, alig lebbenget. Ami a szigetek erőit illeti, Jarman kidőlt, de időközben előlépett Davies és Ridley, veszettül működik Greenaway, megjött Borthwick, Boyle meg még hét vagy tizenkét alak, míg rendíthetetlenül megvan számos veterán. Közülük főként Frears és Leigh szívósak nagyon az értékteremtésben; ők (a korosabb Loachot leszámítva) kötődnek leginkább a 60-as évek eleji ánglius filmművésziskola örökéhez. Nem oly dühödöttek ugyan, és nem is monokrómban forgatnak, mint az akkori Reisz vagy Richardson. Átoldva tartják életben a tárgyi és szemléleti hagyományt.

A brit és francia artkino ´68 utáni, hanyatlott korszakát és a teuton diadalmenetet követően a 80-as években az olaszok alászállására került sor; a Deutsch még tartotta magát. Majd, már a folyó évtizedben, teljessé vált a fordulat. Az atlantiak zászlaja tartósan fenn lobog, míg a tengelyhatalmaké csüngedezik, alig lebbenget. Ami a szigetek erőit illeti, Jarman kidőlt, de időközben előlépett Davies és Ridley, veszettül működik Greenaway, megjött Borthwick, Boyle meg még hét vagy tizenkét alak, míg rendíthetetlenül megvan számos veterán. Közülük főként Frears és Leigh szívósak nagyon az értékteremtésben; ők (a korosabb Loachot leszámítva) kötődnek leginkább a 60-as évek eleji ánglius filmművésziskola örökéhez. Nem oly dühödöttek ugyan, és nem is monokrómban forgatnak, mint az akkori Reisz vagy Richardson. Átoldva tartják életben a tárgyi és szemléleti hagyományt.

Cannes-ban, ahol nem nagyon régen kétszer is Bille August dán fényű akadémizmusa lett non plus ultrának nyilvánítva, régóta esedékes volt már egy brit győzelem. Tavaly megesett. Mike Leigh nyerte a fődíjat egy kedvesen színvonalas filmjével, amely tőle nem a legkitűnőbb. Szempont lehetett még, hogy a finomabban naturális hermetizmust is meg kelletett már egyszer glóriázni. A nagy hermetistákra, mint Rohmer vagy akár Rivette, a cannes-i zsűriknek valahogy sohasem volt érkezésük, fusson be hát legalább Leigh, ha ilyenféle produktummal jön.

Ami biztos, hogy az Arany Pálma lengedezése szórakoztatóbb az Oscar-féle haptáknál. Két évvel az amerikai Pulp Fiction után egy igen szolid angol kismesteri munka, szerzőjének talán leghiggadtabb, "egyszerű dolgozók" tematikájú műve pálmázódott fel. Egy intranzigens népszemléletű alkotás, mely a maga nemes formaelvei szerint (ezek egyébként levegősebbek a mozi-akadémizmuséinál) tizenöt évvel ezelőtt is ugyanígy elkészülhetett volna, humanizmusának főbb vonásai pedig egészen a némafilmkorszakig vezethetők vissza, méghozzá rázósabb metamorfikus állomások nélkül (Siodmak: Emberek, vasárnap). Teljességgel családcentrikus, narkó- és fegyvermentes darab. Még maga ez az immunitás sem reflektálódik benne, így nem is válik részévé annak, amit a film közvetít. A Pulp Fiction ilyen tekintetben is nyitottabb filmalakzat. Történetesen család-immun, de korántsem annyira, hogy ne tudjon ilyetén mivoltáról és utalásosan se foglalkozzon ezzel (lásd a halott atyától örökölt óra frenetikusan idétlen bájú motívumát stb.). Nagyforma, kisforma.

Eltérően az előző Leigh-sikertől (Mezítelenül, 1993), a Titkok és hazugságok statikus mozijelenség, színvilág és plánozás dolgában is tartózkodik mindenfajta kilengéstől. Frears rokon azért eddig sohasem adta alább annál, hogy a szereplőkkel rakott képeknek saját feszültsége, sőt hősége legyen, rikító optikai trükkök nélküli, titkos görbületi hatása. (A régiekről ne is beszéljünk, a Mamma Róma Pasolinijéről végképp ne, katolikus, nem angol.) A mostani Leigh-mutatvány azonban rosszul hat, mintha a legtipikusabb fesztiváljáró filmfajta sokezredik reprezentánsát néznénk. Ez az az Európát sírba húzó, személytelen középkánon, amelynél a hollywoodi törzsmozi kánonja tényleg sokkal többet ér. Az euró-neutralitásnak ama pudvás mozija, amely csak azért artkino besorolású, mert bombabiztosan nem csinál kasszát. Ismerlek már jól. A reimsi, frankfurti vagy boroszlói gépészmérnök rájön, hogy nem az az apja vagy nem az a szerelme, akit ő annak hitt, ezért elutazik Genovába a testvéréhez vagy a barátjához, de már csak mint haldoklót éri el, egy kórházban, viszont megismerkedik a nyomorult törökkel, akit kitoloncolás fenyeget. És üldögélnek a vetítőtermek rabjai, olyan ábrázattal, ahogyan ünnepélyeken szavalatokat szokás hallgatni. Hát igen, beteg, illetve török a barát; komoly, fontos dolgok bizony, amikről a film a láttatás bárminemű képessége nélkül szól, elgondolkodtatók ezek a művek, hogy kerülne a svájci tavak fenekére valamennyi. Ahogyan a pálmás Leigh beindul: eltemetnek egy mamát, lánya fekete bőrű orvos-optikus, megindul igazi szülője felkutatására, aki munkásanya egy más kerületben. Rendezői energiákra valló delejes képerő: 0,2 fok.

Hogy innen hová oromlik fel aztán a Titkok..., amint unalmas plántechnikája finomul és értelemmel telítődik, az meglepő, még ha az elért magaslat abszolút viszonylatban szerény is. Az anyát játszó mesternémber, Brenda Blethyn külön cannes-i nagydíját csak helyeselni lehet. Leigh oly eredményes a cassavetesiánus színészmozgatásban, hogy a történet túlszerkesztett tanmesei jellege csak a feltűnő, végső hibák által ütközik ki. Pocokfejű férfi főszereplője a problémamegoldó nagyjelenet során kimondja: "titkok és hazugságok!". Már ez se jó. Hamarosan pedig őreá mondatik ki: "nagyszerű ember vagy". Csaknem magunk is így láttuk volna már, ideje észbe kapni. Achtung, konstrukció! Azért kellemes merengés volt 350-ért.

Ardai Zoltán

Titkok és hazugságok (Secrets and Lies), brit, 1996, 142 perc. Rendezte: Mike Leigh; operatőr: Dick Pope; zene: Andrew Dickson; szereplők: Brenda Blethyn, Marianne Jean-Baptiste, Timothy Spall, Phyllis Logan, Claire Rushbrook, Lesley Manville.

szerző
Ardai Zoltán
publikálva
1997/2. (01. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...