Szorítás (Quimby: Majom-tangó)

  • F. D. J.
  • 1997. január 16.

Zene

Minden jó, ha vége jó, egymáséi lettek a Quimby és a PolyGram.

Jókora lagzit csaptak, nekem már le is esett egy potya lemez, mégis szívom a fogam, maradt bennem egy csomó aggodalom.

Mindig is szorítani kellett a Quimbyért. ´95 tavaszán (MaNcs, 1995. április 27.), a kitűnő Jerrycan Dance megjelenése után mondta az énekes Kiss Tibor, hogy az angol szöveg egérlyukat jelenthet, kifutópályát külföldre. Amúgy maradnának a kocsmák, még pár év, ismerős pókok a falon.

Azon a nyáron Kiss Tibor és az ütős-vágós Varga Lívius kijutott New Yorkba, de az a történet nem az önmenedzselésről szólt, egy árva CD-t sem vittek magukkal (már nem volt). Mégis, mintha valami beletörődöttséggel folytatták volna itthon - ez van, meg lett próbálva, most már mehet magyarul. Csak a szaxofonos Molnár Tamásnak kellett felépülnie, egy balesetben majd´ a nyakát törte szegény.

´96 nyarán összeállt az új anyag, a harmadik (az elsőt Sip Of Story címmel a független Mafioso Records adta ki). Addigra kicsit lerongyolódott a zenekar, átesett egy doboscserén (Medve Ákos helyett Gerdesits Ferenc), és a helyzete objektív mércével mérve elég lehetetlennek tűnt. Időközben ugyanis azok a kocsmák, klubok is bezártak vagy lepusztultak, amelyekben legalább felléphetett egy ilyen zenekar. Az anyag meg nem talált kiadóra vagy fél éven át.

Aztán, mondom, egymáséi a PolyGrammal. És én borzasztóan örülök, hogy így esett, terjesztés, klip, kevéske pénz is, mittudomén, de a másik szemem azért kivan: az én alulexponált ízlésű népem mostanában nem az efféle Majom-tangókra táncol. Gáz van. Attól tartok, még magánüggyé válhat, hogy a Quimbyt szeretem.

Ez most meg lett vallva, persze nem hunyhatok szemet: a Majom-tangó szerintem nem sikerült olyan jól, mint a Jerrycan. Nem tudok vele úgy kettesben maradni, hiába magyarul. Márpedig a Quimby tangós/sanzonos/bluesos számai akkor működnek igazán, ha beszippant a hangulatuk, ha gerjednek az emlékek, a vágyak; ha érintés.

Nyújtom a mancsom, nincs fogás. Túl sok lett, nem fér bele tizenkilenc szám; s most azt sem találom közöttük, amelyiket magamhoz szoríthatnám.

Majd holnap. Ki kell engedni egy kicsit. Még nagyon sok bennem az aggodalom.

F. D. J.

PolyGram, 3T, 1996

(Legközelebbi koncert: január 16., 20 óra, Nemzeti Sportcsarnok)

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.