Sziget 2013

Vidámparklife

Blur

Zene

Mászkál az ember a Szigeten, és szomorúan konstatálja, hogy a húszéves jubileumra a fesztivál fő profiljából mintha kizuhant volna a zene - a helyét átvették a cirkuszi mutatványosok, a mindenféle extrém sportok, a fákra felaggatott karácsonyi lampionok, a luftballonok és csupa olyan létesítmény, amikhez leginkább a vidámparkban szokott az ember.

Állítólag idén a szervezők által is bevallottan gyengébb zenei kínálat miatt van ez a sok kiegészítő, hogy esetleg elterelje a figyelmet a programszervezői malőrökről, de az egésznek körülbelül annyi értelme van, mint amikor a kisgyereket berakják a nappali sarkába rokonlátogatáskor, hogy ne látsszon a repedés a tapétán.

A Szigeten idén láthatóan kevesebben vannak, és ez a nagyszínpados koncerteken mérhető le a legjobban. A nyitónapon Nick Cave fellépésére sem jönnek el túl sokan, a másnapi Biffy Clyrón pedig nem okoz nehézséget előremenni egészen az első sorig. Tartunk is tőle, hogy a Blurön is kevesen leszünk, noha itt végre egy nagy hiányzót sikerül pótolni a kilencvenes évek britpopzenekarai közül. Elsőként még a Suede járt erre 1999-ben, egy évvel később jött az Oasis, 2002-ben pedig a Pulp, amely ráadásul tavalyelőtt újrázott is. Szóval már tényleg csak a Blur hiányzott, bár Damon Albarn 2007-ben megfordult nálunk The Good, The Bad & The Queen nevű projektjével - de Puhl Sándor szavaival élve "az egy egészen más kávéház".

Nyilván mindegyik elősorolt zenekarról el lehet mondani, hogy valamilyen szempontból különb a többinél. Amiben a Blur mindig is kiemelkedőbbnek bizonyult, az egyrészt a folyamatos kísérletezés, a másik pedig a játékosság. Albarnékat jobban szerették azok, akiknek a Pulp túl intellektuális, a Suede túl androgün, az Oasis meg szimplán csak túl paraszt volt, hiszen talán ők vették a legkevésbé komolyan önmagukat, és ők írták a legtöbb, klasszikus értelemben vett popslágert úgy, hogy azért komoly gondolatokat is megfogalmaztak közben. Mondjuk, a koncertnyitó Girls & Boys csak jópofa bohóckodás - szemmel láthatóan jó hangulatban lévő zenészektől, bár Alex James mintha egy másik dimenzióban lebegne, minden idők legalábecsültebb gitárosa, Graham Coxon pedig annyira koncentrálva játszik, mintha ez lenne élete első fellépése. Van itt még négy vokalista, három fúvós és egy kisegítő billentyűs is, de ez az este elsősorban Albarnról szól, aki szerencsére ismét rájött, hogy mennyire jó dolog a Blurben lenni. Ez a kilencven perc simán elég egy üresjáratok nélküli britpop-történelemórához, a szerencsére itt már hatalmas lélekszámú közönség pedig egy emberként üvölti végig Albarnnal szinte az összes dalt. A There's No Other Way vidám és laza, a Beetlebum reszelős és feszes, a 2003-as Out Of Time simán van olyan jó, mint a régebbi slágerek, a To The End a francia énekrész nélkül is ugyanolyan drámai, a Parklife és a Country House őrületesen vidám, a Tender és a This Is A Low felemelő, a tavaly kiadott Under The Westway pedig hivatalosan is klasszikussá avanzsál; a ráadásban, a Universalnál már elfogynak a jelzők, a záró Song 2 alatt pedig több tízezer ember vizsgázik pogóból jelesre. Fogalmam sincs, hogy melyik a tíz legjobb koncert, amin életemben jártam, de biztosan ez volt közülük az egyik.

Pop-Rock Nagyszínpad, augusztus 9.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.