Sziget 2013

Vidámparklife

Blur

Zene

Mászkál az ember a Szigeten, és szomorúan konstatálja, hogy a húszéves jubileumra a fesztivál fő profiljából mintha kizuhant volna a zene - a helyét átvették a cirkuszi mutatványosok, a mindenféle extrém sportok, a fákra felaggatott karácsonyi lampionok, a luftballonok és csupa olyan létesítmény, amikhez leginkább a vidámparkban szokott az ember.

Állítólag idén a szervezők által is bevallottan gyengébb zenei kínálat miatt van ez a sok kiegészítő, hogy esetleg elterelje a figyelmet a programszervezői malőrökről, de az egésznek körülbelül annyi értelme van, mint amikor a kisgyereket berakják a nappali sarkába rokonlátogatáskor, hogy ne látsszon a repedés a tapétán.

A Szigeten idén láthatóan kevesebben vannak, és ez a nagyszínpados koncerteken mérhető le a legjobban. A nyitónapon Nick Cave fellépésére sem jönnek el túl sokan, a másnapi Biffy Clyrón pedig nem okoz nehézséget előremenni egészen az első sorig. Tartunk is tőle, hogy a Blurön is kevesen leszünk, noha itt végre egy nagy hiányzót sikerül pótolni a kilencvenes évek britpopzenekarai közül. Elsőként még a Suede járt erre 1999-ben, egy évvel később jött az Oasis, 2002-ben pedig a Pulp, amely ráadásul tavalyelőtt újrázott is. Szóval már tényleg csak a Blur hiányzott, bár Damon Albarn 2007-ben megfordult nálunk The Good, The Bad & The Queen nevű projektjével - de Puhl Sándor szavaival élve "az egy egészen más kávéház".

Nyilván mindegyik elősorolt zenekarról el lehet mondani, hogy valamilyen szempontból különb a többinél. Amiben a Blur mindig is kiemelkedőbbnek bizonyult, az egyrészt a folyamatos kísérletezés, a másik pedig a játékosság. Albarnékat jobban szerették azok, akiknek a Pulp túl intellektuális, a Suede túl androgün, az Oasis meg szimplán csak túl paraszt volt, hiszen talán ők vették a legkevésbé komolyan önmagukat, és ők írták a legtöbb, klasszikus értelemben vett popslágert úgy, hogy azért komoly gondolatokat is megfogalmaztak közben. Mondjuk, a koncertnyitó Girls & Boys csak jópofa bohóckodás - szemmel láthatóan jó hangulatban lévő zenészektől, bár Alex James mintha egy másik dimenzióban lebegne, minden idők legalábecsültebb gitárosa, Graham Coxon pedig annyira koncentrálva játszik, mintha ez lenne élete első fellépése. Van itt még négy vokalista, három fúvós és egy kisegítő billentyűs is, de ez az este elsősorban Albarnról szól, aki szerencsére ismét rájött, hogy mennyire jó dolog a Blurben lenni. Ez a kilencven perc simán elég egy üresjáratok nélküli britpop-történelemórához, a szerencsére itt már hatalmas lélekszámú közönség pedig egy emberként üvölti végig Albarnnal szinte az összes dalt. A There's No Other Way vidám és laza, a Beetlebum reszelős és feszes, a 2003-as Out Of Time simán van olyan jó, mint a régebbi slágerek, a To The End a francia énekrész nélkül is ugyanolyan drámai, a Parklife és a Country House őrületesen vidám, a Tender és a This Is A Low felemelő, a tavaly kiadott Under The Westway pedig hivatalosan is klasszikussá avanzsál; a ráadásban, a Universalnál már elfogynak a jelzők, a záró Song 2 alatt pedig több tízezer ember vizsgázik pogóból jelesre. Fogalmam sincs, hogy melyik a tíz legjobb koncert, amin életemben jártam, de biztosan ez volt közülük az egyik.

Pop-Rock Nagyszínpad, augusztus 9.

Figyelmébe ajánljuk

A fejünkre nőttek

Az incel kifejezés (involuntary celibates, önkéntes cölibátus) má­ra köznevesült (lásd még: Karen, woke, simp); egyszerre szitokszó, internetes szleng és a férfiak egy csoportjának jelölése.

Visszatér

  • - turcsányi -

Johnny Cashnek van egy ilyen című száma, az 1994-es American Recordings című albumán. Nem is az övé, egy Nick Lowe nevű zenészé, aki egy ideig Cash rokona volt – az ő eredeti változatát használta például a pilot vége főcíméhez a Maffiózók (The Sopranos).

Tökéletes egyenlőség

Egy viking törzsfőnökről szóló animált tanmesével indul a film, aki népe minden tagjának (beleértve önmagát is) levágatta a bal kezét (szolidaritásból, mivel a fia bal keze odalett az ellenségtől menekülve), így akarván megőrizni az egységet.

A rossz dolog

Kínálta magát a trauma jelenkori uralmáról szóló kritikai panaszáradat Eva Victor debütfilmje kapcsán. A film több elemzője kiemelte, hogy a Bocs, kicsim erőssége éppen abban rejlik, hogy ellenáll e narratív toposznak.

Perkusszív vérvonal

A cimbalom története valódi sikersztori: az 1870-es években a cseh származású, Budapesten letelepedett hangszergyáros, Schunda Vencel József megalkotta kora népszerű kocsmai hangszerének tökéletesített változatát, a pedálcimbalmot, 1906-ban pedig már a tízezredik (!) példányt szállították ki a Magyar utcai manufaktúrából.

Suttogó szó-képek

  • Dékei Krisztina

A 2016-tól Berlinben élő, de idén hazaköltöző művész viszonylag korán, 2012-ben megtalálta egyéni kézjegyének alapelemét, a pixelt (talán a legismertebb ilyen műve a 2014-es Akadémiai pénisz), majd az ezen alapuló színezést: interaktív alkotásai csak akkor váltak láthatóvá, ha a közönség kiszínezte a tényleges pixeleket.

Fejszék és haszonnövények

  • Molnár T. Eszter

A táncos székekből összetolt emelvényen lépked. A székek mozognak, csúsznak, dőlnek, billennek, a táncos óvatos, de hiába, végül így is legördül.

Madártávlat

Ép és értelmi fogyatékkal élő színészek játszanak együtt a MáSzínház inkluzív előadásai­ban, a repertoárjukon ezek mellett színházi nevelési előadások és hagyományos színházi produkciók is szerepelnek. A közös nevező mindegyik munkájukban a társadalmilag fontos és érzékeny témák felvetése.

Ki a pancser?

  • Domány András

Budapestről üzent Tusk lengyel miniszterelnöknek a Kaczyn´ski-kormányok volt igazságügyi minisztere: nem kaptok el! Zbigniew Ziobrót 180 millió złoty, vagyis 17 milliárd forintnyi költségvetési pénz szabálytalan elköltése miatt keresik a lengyel hatóságok. Ki ez az ember, és hogyan taszította káoszba hazája igazságszolgáltatását?