Sziget 2013

Vidámparklife

Blur

Zene

Mászkál az ember a Szigeten, és szomorúan konstatálja, hogy a húszéves jubileumra a fesztivál fő profiljából mintha kizuhant volna a zene - a helyét átvették a cirkuszi mutatványosok, a mindenféle extrém sportok, a fákra felaggatott karácsonyi lampionok, a luftballonok és csupa olyan létesítmény, amikhez leginkább a vidámparkban szokott az ember.

Állítólag idén a szervezők által is bevallottan gyengébb zenei kínálat miatt van ez a sok kiegészítő, hogy esetleg elterelje a figyelmet a programszervezői malőrökről, de az egésznek körülbelül annyi értelme van, mint amikor a kisgyereket berakják a nappali sarkába rokonlátogatáskor, hogy ne látsszon a repedés a tapétán.

A Szigeten idén láthatóan kevesebben vannak, és ez a nagyszínpados koncerteken mérhető le a legjobban. A nyitónapon Nick Cave fellépésére sem jönnek el túl sokan, a másnapi Biffy Clyrón pedig nem okoz nehézséget előremenni egészen az első sorig. Tartunk is tőle, hogy a Blurön is kevesen leszünk, noha itt végre egy nagy hiányzót sikerül pótolni a kilencvenes évek britpopzenekarai közül. Elsőként még a Suede járt erre 1999-ben, egy évvel később jött az Oasis, 2002-ben pedig a Pulp, amely ráadásul tavalyelőtt újrázott is. Szóval már tényleg csak a Blur hiányzott, bár Damon Albarn 2007-ben megfordult nálunk The Good, The Bad & The Queen nevű projektjével - de Puhl Sándor szavaival élve "az egy egészen más kávéház".

Nyilván mindegyik elősorolt zenekarról el lehet mondani, hogy valamilyen szempontból különb a többinél. Amiben a Blur mindig is kiemelkedőbbnek bizonyult, az egyrészt a folyamatos kísérletezés, a másik pedig a játékosság. Albarnékat jobban szerették azok, akiknek a Pulp túl intellektuális, a Suede túl androgün, az Oasis meg szimplán csak túl paraszt volt, hiszen talán ők vették a legkevésbé komolyan önmagukat, és ők írták a legtöbb, klasszikus értelemben vett popslágert úgy, hogy azért komoly gondolatokat is megfogalmaztak közben. Mondjuk, a koncertnyitó Girls & Boys csak jópofa bohóckodás - szemmel láthatóan jó hangulatban lévő zenészektől, bár Alex James mintha egy másik dimenzióban lebegne, minden idők legalábecsültebb gitárosa, Graham Coxon pedig annyira koncentrálva játszik, mintha ez lenne élete első fellépése. Van itt még négy vokalista, három fúvós és egy kisegítő billentyűs is, de ez az este elsősorban Albarnról szól, aki szerencsére ismét rájött, hogy mennyire jó dolog a Blurben lenni. Ez a kilencven perc simán elég egy üresjáratok nélküli britpop-történelemórához, a szerencsére itt már hatalmas lélekszámú közönség pedig egy emberként üvölti végig Albarnnal szinte az összes dalt. A There's No Other Way vidám és laza, a Beetlebum reszelős és feszes, a 2003-as Out Of Time simán van olyan jó, mint a régebbi slágerek, a To The End a francia énekrész nélkül is ugyanolyan drámai, a Parklife és a Country House őrületesen vidám, a Tender és a This Is A Low felemelő, a tavaly kiadott Under The Westway pedig hivatalosan is klasszikussá avanzsál; a ráadásban, a Universalnál már elfogynak a jelzők, a záró Song 2 alatt pedig több tízezer ember vizsgázik pogóból jelesre. Fogalmam sincs, hogy melyik a tíz legjobb koncert, amin életemben jártam, de biztosan ez volt közülük az egyik.

Pop-Rock Nagyszínpad, augusztus 9.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.