Lemez

Che Sudaka: 10

  • F. D. J.
  • 2012. február 4.

Zene

Tízéves a Che Sudaka - erre utal új lemezének a címe -, és ha már ilyen szép kerek, érdemes mérlegre tenni. Már csak azért is, mert a Che Sudaka tíz éve egyszersmind Barcelona és a latin skahullám utóbbi tíz évéről is szól - mondjuk arról, hogy a legjobb időben a legjobb helyen alakult meg ez az argentin és kolumbiai bevándorlókból összeálló csapat.

Még akkor is, ha kezdetben maga sem tudta. A kezdet ugyanis egy illegálisan működő utcazenekaré, amely Barcelonát járva próbálta összekaparni a kajára és szállásra valót, és közben feldobni a mindennapokat, vagyis magát. Latin dallamokkal és punkos vehemenciával, ahogy azon az égtájon még nagyon sokan tették Manu Chao nyomán. És láss csodát, az elszántság, a konzekvens meló, a hit és a szerencse szokatlanul gyorsan meghozta gyümölcsét: az utcazenélést klubkoncertek, a klubkoncerteket turnék követték, mögéjük állt egy lemezkiadó, és lemezeiket olyan rangos vendégek súlyosbították, mint Fermin Muguruza vagy Amparo Sánchez. 2010-ben a legjobb spanyol világzenei album díját is bezsebelték a Tudo é Possible cíművel, amit már zsinórban játszottak Európa-szerte a világzenei rádiók.

Szóval ez egy szép plebejussztori arról, hogy milyen mélyről milyen magasra lehet jutni, meg arról, hogy tök lazán is lehet szociálisan húzós témákról dalolni. Punkkal, skával, reggae-vel, raggával, salsával, Latin-Amerikával és közben ugrálva, ahogy bulizni jó.

Idáig oké, és ha már tíz, nem is szeretnék ünneprontó lenni. De ahogy a 10-et hallgattam - és ahogy a Che Sudaka korábbi dobásait is -, arra egyszer sem tudtam gondolni közben, hogy valami egyéni vagy sajátos dologgal találkozom. A Che Sudaka tisztességgel kijárta a Manu Chao-iskolát: fílingből, tartásból és fúzióból jeles, de eredetiségnek, nyelvteremtésnek, magasságnak vagy mélységnek a nyoma sem érzékelhető. Összességében: roppant átlagos.

Cavernicola, 2012


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.