Még akkor is, ha kezdetben maga sem tudta. A kezdet ugyanis egy illegálisan működő utcazenekaré, amely Barcelonát járva próbálta összekaparni a kajára és szállásra valót, és közben feldobni a mindennapokat, vagyis magát. Latin dallamokkal és punkos vehemenciával, ahogy azon az égtájon még nagyon sokan tették Manu Chao nyomán. És láss csodát, az elszántság, a konzekvens meló, a hit és a szerencse szokatlanul gyorsan meghozta gyümölcsét: az utcazenélést klubkoncertek, a klubkoncerteket turnék követték, mögéjük állt egy lemezkiadó, és lemezeiket olyan rangos vendégek súlyosbították, mint Fermin Muguruza vagy Amparo Sánchez. 2010-ben a legjobb spanyol világzenei album díját is bezsebelték a Tudo é Possible cíművel, amit már zsinórban játszottak Európa-szerte a világzenei rádiók.
Szóval ez egy szép plebejussztori arról, hogy milyen mélyről milyen magasra lehet jutni, meg arról, hogy tök lazán is lehet szociálisan húzós témákról dalolni. Punkkal, skával, reggae-vel, raggával, salsával, Latin-Amerikával és közben ugrálva, ahogy bulizni jó.
Idáig oké, és ha már tíz, nem is szeretnék ünneprontó lenni. De ahogy a 10-et hallgattam - és ahogy a Che Sudaka korábbi dobásait is -, arra egyszer sem tudtam gondolni közben, hogy valami egyéni vagy sajátos dologgal találkozom. A Che Sudaka tisztességgel kijárta a Manu Chao-iskolát: fílingből, tartásból és fúzióból jeles, de eredetiségnek, nyelvteremtésnek, magasságnak vagy mélységnek a nyoma sem érzékelhető. Összességében: roppant átlagos.
Cavernicola, 2012
