Lemez

Csalóka dallamok

Swans: Leaving Meaning

  • - minek -
  • 2019. december 21.

Zene

Kevés zenekar esett át pályafutása során oly sok újjáalakításon, leálláson és újrakezdésen, mint a Michael Gira vezette Swans. Viszont az átalakulások után is, mindvégig érvényesültek az együttest tápláló alkotói energiák.

Az 1982-es Filth idején még a nyers, pusztító indulatok, sokszor a tonalitást is kerülő megszólalás jellemezte őket. Később az üzenetet sulykoló repetitivitással és a mindent ledaráló monotónia erejét megtapasztalva jutottak el egy spirituális és zenei fordulat kapujába, amit minden idők legszebb Swans-albuma, a szinte valahány korszakukat megelőlegező és összegző Children of God című lemez foglalt össze, még 1987-ben. De az évtizedforduló közönsége már egy szinte pszicho/neofolk hangulatú zenekarral találkozhatott, ennek remek dokumentumai az 1989-es Burning World, illetve az 1991-es White Light from the Mouth of Infinity című lemezek. Idővel Gira és múzsája-alkotótársa, Jarboe is saját szólóanyagokkal jelentkezett, nem beszélve a Swanstól külön fejlődő World of Skin projektjükről… A kettejük között feszülő, nem csupán kreatív indulatok ereje hamarosan szétszakította zenekart, de még e turbulens periódusban is nagyszerű albumok születtek: a The Great Annihilator 1995-ben, a Soundtracks for the Blind pedig egy évvel később.

A Swans (első) feloszlatását követően Gira teljes alkotói önfejűséggel járhatta tovább a maga útját, ennek első állomása volt az Angels Of Light nevű psych/folk zenekar, amelynek hangzása sok tekintetben megelőlegezte Gira 2017 utáni, egyben legújabb zenei fordulatát. De közben zenésztársaival, Phil Puleo dobossal, Thor Harris ütőssel és Christoph Hahn steel gitárossal alakította újra a korábbi zenei periódusa ellenpontjaként elképzelt Swanst. A dühödt energiáival újra a világ színpadaira rontó zenekar nagyszabású, nagyszerű és rekordhosszúságú (két óra körüli) lemezek sorozatát készítette el, élőben pedig legalább annyira kemények és kompromisszummentesek voltak, mint a korai időszakban. Persze az ifjúkori notórius önpusztítást ekkor már hanyagolták, de koncertjeiken a megbánás és az emlékezés kompozícióiba foglalva, eleven emlékként idézték fel.

Hogy Gira 2017-ben szélnek eresztette ezt a formációt is, majd kicsit később, részben másokkal kezdte újra a zenélést, valamennyire logikus lépés volt. Elvégre a brutális energiákat sem lehet egy idő után fokozni, és az idén 65 éves gitáros pályafutása során sokszor adta tanújelét annak, hogy amikor a vélelmezett elvárások szorításába került, rendre valami egészen másba kezdett. Az új album is monumentális, ugyanakkor befogadható méretű, „csupán” bő másfél órás. Sokszínű, látszólag melodikus, így első hallásra is könnyen adja magát, de mégsem afféle fület simogató, erőfeszítés nélkül befogadható hallgatnivaló. Az új zeneanyagot sok tekintetben meglepő közreműködőkkel vette fel, és már ez is magyarázatot ad arra, miért is más a Leaving Meaning hangzása. Például több számot az ausztrál The Necks improvizatív poszt-rock/jazz trió játszott fel, az egyik legszebb hangzású kompozíciót is, amely egyben az album címadó száma. Ezúttal Gira különleges dalszerzői-előadói énje is előtérbe kerül: eldörmögött sorai, körkörösen örvénylő paradox strófái szinte transzba ejtik a hallgatót. De nem csak az ő jellegzetes baritonját hallani.
A svéd előadó-szerző-billentyűs Anna von Hausswolff és nővére, Maria vokáljával is találkozhatunk, valamint a transzgender Baby Dee kántálásszerű énekével. De az új Swans-hangzás talán legmarkánsabb lenyomatát az Izlandon élő ausztrál noise-drone hangművész, Ben Frost elektronikus hangképei hagyták, és az új szerzemények között is van olyan, amely jobban karcol, mint a zömmel majdnem meditatív darabok. A Sunfucker nem csak címe alapján volna beilleszthető a korábbi, jóval abrazívabb Swans-daloskönyvbe, a rá következő Cathedrals of Heaven pedig csak felütésében ígér lágy hanghullámokat, mert hamarosan ez is beránt az időtlen hangok örvényébe. De az album végére is jutnak olyan, a Swanstől és Girától szokatlan, szinte álompop darabok, mint a végén női vokálba mártott What Is This?, méghozzá közvetlenül a roncsolt rock and roll Some New Things után, de a My Phantom Limb sokkal drámaibb tónusú zárása előtt. Más lapra tartozik, hogy ezen a remek, sok szempontból gyönyörűséges lemezen még a majdnem idilli hangulatú számokban is rejtőzik valami fenyegetés; ha az indulatok crescendója el is marad a végén, csak idő kérdése, mikor tör elő a saját démonjaitól üldözött Gira torkából megint az üvöltés.

Young God/Mute, 2019

 

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.