Interjú

„190-es a pulzusom”

Martin Grubinger dobos, ütőhangszeres

Zene

Egy gyerek lelkesedésével üti-veri hangszereit és a keze ügyébe eső tárgyakat. A gyorsan világhírűvé vált művész fiatalon akarja abbahagyni a koncertezést – negyvenéves koráig már csak pár évünk van, hogy hallhassuk. Különleges hangszerekről, különleges zenészekről és Európa jövőjéről beszélgettünk.

Magyar Narancs: Nagyon megerőltető egy fél órán-órán át nyugodtan ülni?

Martin Grubinger: Igazi kihívás, folyton jönni-menni kell, de legalábbis ritmust ütögetni. Mindig ilyen voltam, az iskolában jó sok problémám volt ezzel. Rengeteget mozgok, extrém sportokat űzök, hegyikerékpározok, úszok. A feleségem azt mondja, alvás közben is mozog az ujjam.

MN: Hogyan keletkezett a Speaking Drums, amelyet kifejezetten önnek írt Eötvös Péter?

MG: Tizenkét éves koromban, 23 évvel ezelőtt már beugrottam egy Eötvös-darab előadásába a Salzburgi Ünnepi Játékokon, ő vezényelt. Már többen lemondták a szereplést előttem, és figyelmeztettek, hogy Eötvös nagyon szigorú és pontos, de azt hiszem, elégedett volt velem. Később pedig szintén játszottam vele a Bécsi Filharmonikusok egyik koncertjén. Ezután keresett meg a darab ötletével. Óriási dolog egy hangszeres művész számára, ha egy ilyen zeneszerző ír neki darabot. Ez a darab egészen különleges, izgalmas, intellektuálisan nagyon igényes, de humor is van benne, tele van meglepetésekkel, és igazi színház is – más, mint az összes többi ütős darab. Megmondom őszintén, amikor megkaptam a partitúrát, kétségbeestem – mi ez? De ha az ember hajlandó önmagát legyőzni, és valóban beleállni a darabba, akkor nagyon nagy hatása van. Már sokszor játszottam Zubin Mehtával, Lorin Maazellel és másokkal, és azt tapasztalom, hogy a karmesterek is szeretik, mert sosem láttak még ilyet. És nincs kompromisszum, pontosan ezeken a hangszereken kell játszani – ez a barna faedény az ő saját salátástálja például, ehhez a körforgalmat jelző táblához is ragaszkodik – és pontosan így kell fölállítani őket. Amikor készült a darab, néhányszor én jöttem el hozzá ide, aztán pedig ő jött hozzám, és a hangszerraktá­ramban minden egyes számba jöhető hangszert végigpróbált – ért hozzá, ő is volt ütős. Ehhez jön még a Weöres-szöveg, az – bár halandzsa – nagyon fontos, annak hangszínben is passzolnia kell a hangszerhez. És akkor jön Zubin Mehta, aki a harmadik tétel szanszkrit szövegét érti (annak van értelme), és javítja a kiejtést…

MN: Ebben a darabban nincs improvizáció, minden le van írva.

MG: Minden hang.

MN: Pedig az ütősökhöz az ember improvizációt asszociál.

MG: A kortárs szerzők általában mindent pontosan leírnak: Eötvös, Cerha, Rihm, Gruber, Neu­wirth, Saariaho… Nagyon tisztelem azokat a szerzőket, akik nem egyszerűen azt mondják a szólistának, hogy improvizálj valamit, hanem pontosan tudják, mit akarnak, és akiknek fontos, hogy valóban szöveghűen játszszunk. Ez jó! Nekünk ez kell, hogy lássuk, hogy a komponisták értik a mesterségüket. Persze van, aki improvizációt kér, mondjuk, Tan Dun vagy Kalevi Aho. Nagyon fontos nekünk, ütősöknek egy ilyen darab, mint a Speaking Drums, mert nekünk nincsenek Mozart- vagy Sibelius-darabjaink – szükségünk van a saját korunk nagy zeneszerzőire. Nálunk minden Darius Milhaud-val kezdődik, meg Bartók zseniális darabjával – imádom! –, a kétzongorás-ütős darabbal. Azt legalább százszor játszottam, egyszer úgy is, hogy az egyik zongoraszólamot Yuja Wang játszotta, a másikat én marimbán.

MN: Hány hangszere van?

MG: Ezernél több. Vidéken lakom, egy erdőben Salzburg mellett, építettem magamnak egy nagy próbatermet meg egy hatalmas raktárat, amibe kamionnal is be lehet hajtani.

MN: A hangszerpark valószínűleg határtalan – Dél-Amerika, Japán, Afrika, Délkelet-Ázsia…

MG: Én el tudom játszani az Eötvös-darabot, de ezenkívül még hány és hány ütőhangszer van, amin mások sokkal jobban játszanak. Felhív egy barátom, hogy te, láttam egy fantasztikus keretes dobot Mazár-e Sarifban… Felhívom egy ismerősömet a külügyminisztériumban, megjön a hangszer, és kiderül, hogy nem is tudom, hogy kell rajta játszani. Akkor meghívok valakit onnan.

MN: Vannak kedvencei?

MG: A változatosságot szeretem. Olyan vagyok, mint egy gyerek a játékboltban. De a marimbát különösen szeretem.

MN: A dallam utáni honvágy?

MG: Ahogy Eötvös mondta, minket összeköt a k. u. k. múlt – valóban, imádom Mahlert, Brucknert, Richard Strausst, Schubertet. A dallamot.

MN: Van egy együttese is.

MG: Igen, funk, fusion, rock, pop, salsa, tangó, minden van. Ott kiéljük magunkat. A létszám 10 és 30 között van, a fél ütősvilág összejön Dél-Amerikából, Afrikából, máshonnan.

MN: Hogyan tudnak így találkozni?

MG: Meghívom őket, mind eljönnek hozzám Ausztriába. Játszunk, kidolgozunk új dolgokat, átiratokat készítünk. Nagyon fontos, hogy évente két-három hétig együtt lehessünk és próbálhassunk. Rengeteget tanulok ilyenkor – hiszen nem tudok úgy kongázni, mint a kubaiak, vagy darabukán játszani, mint az irániak vagy a törökök, nem tudok úgy dzsembe dobon játszani, mint a Burkina Fasó-i zenészek. Az ütőskultúrá­ban sokkal több olyan van, amit az ember nem tud, mint amennyit tud…

MN: A ritmusérzéken túl mi kell ahhoz, hogy valakiből jó ütős váljon?

MG: Ha valaki két-három dolgot egyszerre tud csinálni, mondjuk, a két kezével ugyanazt a ritmust, ugyanakkor a két lábával két különbözőt, az már jó kiindulópont. Aztán kellenek olyan szülők, akik támogatják ebben. Kell némi hely, mert sok a hangszer, és kell olyan környezet, amely osztja ezt a lelkesedést.

MN: Édesapja is ütős, de voltak más példaképei is?

MG: Persze! Evelyn Glennie, Peter Sadlo… De ez a hangszercsalád igazából az elmúlt húsz évben robbant fel. Van egy ütősciklusunk a bécsi Konzerthausban, öt koncert minden évadban, ahol a legőrültebb dolgokat csináljuk, és mindig telt ház van.

MN: Ezeknek a nagyon különböző ütőhangszereknek különféle technikájuk van, amiket mind külön meg kell tanulni?

MG: Egész más tam-tamon, üstdobon, harangjátékon vagy marimbán játszani, a xilofon és a vibrafon, a dzsembe és a bongó egészen más technikát kíván. Itt talán még fontosabb, mint más hangszernél, hogy az embernek jó tanára legyen, aki ezt a széles hangszerparkot érti.

MN: Az ön számára a mindennapi kemény tárgyak is ütőhangszerek?

MG: Hogyne. Ülök az étteremben, és ütöm az evőeszközzel a tizenhatodokat a trillákkal szemben. Ez igazi függőség.

MN: Milyen az ütőzés fizikailag?

MG: Az Eötvös-darabban 190-es a pulzusom… Nemrég csináltunk egy tesztet Frankfurtban: már akkor 135 volt a pulzusom, mielőtt a színpadra léptem volna. Természetesen az izomzat is fontos, hiszen az ütőhangszer nagyon fizikai hangszer, mindent bele kell adni. Mivel imádom az édességet, örülök, hogy az ütőhangszerjáték sok energiát felzabál.

MN: Zongorázni, hegedülni, sőt vezényelni is nagyjából a végtelenségig lehet. Mennyire használódik el a fizikum önöknél?

MG: Nem tudom. Szerencsére eddig nem esett bajom.

MN: Milyen baja eshet az ütősnek?

MG: Például a tanítványaimnál látom, mennyi baj származik a rossz ütőtartásból. De én elhatároztam, hogy 40 éves koromban abbahagyom…

MN: Ez példátlanul korai! Le tud mondani a színpadról?

MG: Tizenhat éves korom óta koncertezem, ennyi elég. Tudok én mást is, nemcsak ütőzni, és egyáltalán nem bánom, ha már nem kell a színpadon teljesítenem, a szívemet-lelkemet kiöntenem a közönségnek.

MN: Nagy nyomást jelent a fellépés?

MG: Hát hogyne. Húsz évvel ezelőtt újdonság voltam. Ma már mindenki legalább olyan jót vár tőlem, amilyen a legjobb előadásomon voltam, vagy még jobbat. Nem akarom, hogy valaki, amikor engem hallgat, azt mondja, jó, jó, de tíz évvel ezelőtt jobb volt. Vannak művészek, akiket hallgatva azt gondolja az ember, kár, hogy nincs egy ember körülöttük, aki őszintén megmondaná nekik, hogy jobb lenne abbahagyni.

MN: Gondolja, hogy a muzsikusoknak is szüksége volna pszichológiai támaszra?

MG: Kellenének körülöttünk pszichológusok, mentális és fizikai támogatók, ugyanaz a gondozás, ami az élsportolókat körülveszi. A salzburgi kötődésű Red Bullnak van egy diagnosztikus központja, sportszakemberek, pszichológusok, fizioterapeuták stb., szoktam velük dolgozni. Érdekes, ha egy muzsikus pszichológushoz jár, akkor betegségről beszélnek. Egy sportpszichológus optimalizál: a pozitívumokra koncentrál. Ez kellene nekünk is. És lehetőség szerint sokat kell aludni és sportolni. A közeljövőben igyekszem holisztikusan tekinteni magamra. És persze kell a mentális pihenés, ami nekem többek közt a foci. Ez nagy szenvedély! Nagyon sok focirajongó van a muzsikusok között, Julian Rachlin, Gustavo Dudamel és még sokan. Szerintem a fociban van rokonság a zenével: kell hozzá kreativitás, spontaneitás, fizikum, ritmus, jó időzítés is; igazi groove van benne, és meglepetés! Végül is a Ferencváros bármikor legyőzheti a Bayern Münchent… tízből kilencszer nem, de talán tizedszerre igen.

MN: Voltak ilyen csodák, és ma is ezekről beszélünk, az 1953-as 6:3-ról…

MG: Ó, az osztrákok is még mindig azt emlegetik, hogy 1978-ban legyőztük a német válogatottat. De mindig vannak meglepetések, ez a szép benne!

MN: Hány koncertje van évente?

MG: Nyolcvan-száz. Ehhez jönnek persze a próbák, és nagyjából 3–4 ősbemutatót játszom évente, vagyis új darabokat kell megtanulnom. És mivel mindent kívülről, kotta nélkül játszom, ez nagyon időigényes. Ha ezt az Eötvös-darabot kottából játszanám – ami egyébként nemigen lehetséges – 3–4 hétig kellett volna tanulnom, így viszont 3 hónapba került.

MN: Mekkora a repertoárja?

MG: Ütősversenyműből 40–45, aztán 50–60 szólódarab, sok kamaradarab, a Percussive Planet darabjai, tehát viszonylag nagy a repertoárom. A Konzerthaus-sorozatra is mindig új darabokkal kell készülnünk.

MN: Van ideje tanításra, mesterkurzusokra?

MG: Igen, a Mozarteum professzora vagyok, és ha csak lehet, hetente tartok órákat, nagyon szeretem ezt a lelkes, szenvedélyes légkört! Ez az Eötvös-darab például most a genfi nemzetközi ütősversenyen kötelező lesz a döntősök számára, és az egyik tanítványom is versenyezni fog – a múlt héten meghallgattam az ő interpretációját, és nagyon érdekesnek találtam! Úgyhogy én is sokat tanulok a tanítással. Folyamatosan dolgozom, de azért a fiammal is tudok sokszor focizni. A feleségem pedig szintén muzsikus, megérti ezt a tempót – különösen, mivel tudja, hogy három-négy év múlva abbahagyom.

MN: Tényleg képes lesz rá?

MG: Hát persze! Az emberek nem hiszik el, de megcsinálom. Engem más is érdekel.

MN: Például?

MG: A történelem. Alig várom, hogy egy könyvtárban vagy levéltárban ülhessek, olvashassak és kutassak, aztán talán írnék is. Szeretnék mindent tudni 1956-ról, 1968-ról, 1989-ről, 2001-ről… Nem hiszem, hogy nagy történész válik belőlem, de tanulni akarok és megérteni. Ez lelkesít. Minden érdekel, ami a francia forradalom óta történt. Szerintem túlságosan keveset tudunk közös európai történelmünkről, és ezért erősödik a jobboldali nacionalizmus egész Európában, ezért történik a Brexit. Száz évvel ezelőtt mi a magyarokkal egy ország voltunk. Azután ez felbomlott. 1945-ben Ausztria felszabadult, Magyarország viszont nem lett szabad. Lengyelország sem. Ezért kell a történelmet tanulni, mert akkor ezeket az országokat is jobban értjük – a Nyugat keveset tud a Keletről.

MN: A történelem politikát is jelent. Hogy érzi magát most?

MG: Meggyőződéses, szenvedélyes európai vagyok. Most nem Magyarországon vagyok, hanem magyar testvéreimnél Európában. Bárhol vagyok, úgy tapasztalom, van egy nagyon erős európai szellem. Ezt az új generációnál erősen érzem – ők szeretik saját környezetüket, de európainak vallják magukat. Szerintem most, a de­cemberi angliai választásokon van esély nagy meglepetésre: hogy visszafordulnak Európa felé. És hadd mondjam nagyon egyértelműen: Orbán Viktor nem azt a politikát folytatja, amit én Európában szeretnék. De sosem szabad azt a hibát elkövetnünk, hogy magát az országot elítéljük, mert sajnos ez is gyakran történik. Sok magyar, aki ugyan nem szereti ezt a rendszert, azért megpróbálja így vagy úgy igazolni. Szerintem sokkal inkább azok felé kellene fordulni, akik most az új budapesti polgármestert megválasztották. Ez a jövő! Európai intézményeket kell létrehozni, európai biztosítást, európai egészségügyi rendszert, európai határvédelmet, európai szociális gondoskodást. Szociális kérdések felé kell fordulni, ahogyan már sok helyen történik. Én abszolút optimista vagyok – össze fogunk nőni, Európává.

 

Neked ajánljuk