Az eredeti tervek szerint októberben zárult volna a 2017 óta zajló nyugdíjas-búcsúztatás, de a járvány miatt a The Long Goodbye címet viselő turné is félbeszakadt. Nem tudjuk, hogy e kényszerleállás miatt, vagy simán, lelkesedésből vonultak-e stúdióba Ian Gillanék, de abban biztosak lehetünk, hogy az új lemez címéhez Tarantino is hozzájárult, aki a Volt egyszer egy… Hollywoodban a zenekar legelső slágerének, az 1968-as Hushnak adott újabb esélyt. Ezt erősíti, hogy a mostani albumra előszedték az ugyancsak 1968-as And the Address című instrumentális darabot, de odáig nem jutottak, hogy az új számokban is a korai (még Rod Evans énekessel felvett) albumok hangulata köszönne vissza. A Whoosh! ugyanaz a profi, de tét nélküli nosztalgiázás, amit megszokhattunk a két előző albumon. Csakhogy ami 2013-ban, a Now What?!-on érdekesnek, 2017-ben, az Infinite-en pedig korrektnek tűnt, mostanra unalmassá vált. Unalmasak a mindjárt 75 éves Gillan érthetően megúszós énekdallamai, a mindent uraló középtempó, és az 55 perces lemezidő is. Három-négy számot simán kihagyhattak volna, például a közhelyparádékkal teli Step By Stepet vagy az űrdiszkós felvezetésű Dancing in My Sleepet. Az sem lenne baj, ha Don Airey kevesebb orgonaszólóval idézné meg Jon Lord szellemét és többször Little Richardét, mint a What the Whatban.
Noha sem az ő, sem Steve Morse gitáros virtuozitásához nem férhet kétség, egyetlen olyan hangszeres megoldást sem hallunk, ami egy kicsit is emlékeztetne arra, hogy 2020-at írunk. Még úgy sem, hogy a Deep Purple felé köztudottan mások az elvárások.
earMUSIC, 2020
