Hangadó melléklet - Jean Sibelius 150 éve

Egy nemszeretem klasszikus

Zene

Cári alattvalóként született, és Finnország nemzeti zeneszerzője vált belőle, bár számos művének svéd címet adott, s önmagának francia keresztnévformát választott. Sibelius, a komponista, akinek kevés rajongója van hazánkban.

„Muzsikájában népe a saját hangjára ismert” – ez a méltató mondat kijár minden úgynevezett nemzeti zeneszerzőnek, aki a nyugati zene centrumaitól távolabb működve, mintegy egymaga tette fel nemzete kultúráját a zenei világ térképére. Pláne akkor, ha népe-nemzete mindeközben az önrendelkezés, az önállóság és az állami függetlenség állapotát még nem érte el vagy – épp ellenkezőleg – már el is veszítette. Mint Smetana a csehek, Moniuszko a lengyelek, Grieg a norvégok számára, s persze mi, magyarok is ilyen zenei önfelismertető gyanánt tiszteljük Erkel Ferencet (valamint a verbunkost).

 

*

Az 1865. december 8-án született Johan Christian Julius Sibelius is ebbe a szobor szerepbe nőtt bele pár évtized alatt, s éppenséggel ebben a megfogalmazásban a fent idézett mondat is őt ünnepelte 1960-ban, a Sibelius Akadémia igazgatója által kinyilatkoztatva. A külső feltétel adott volt ehhez a szerephez, hiszen Sibelius ébredő nemzete egészen 1917-ig orosz uralom alatt állt: külön kormányzott nagyhercegségként, s így voltaképpen a cár atyuska legszabadabb alattvalóinak gyülekezete gyanánt. Kultuszteremtő törekvéseikhez már rendelkezésükre állt a varázslatos Kalevala, hála Elias Lönnrot fáradozásainak, ám a fiatal nemzetek kikövetelik maguknak, hogy önnön kiválóságukat egyetlen, bármikor megünnepelhető személyben is megtestesülni láthassák, legyen az író – vagy zeneszerző.

Természetesen maga Sibelius, az idén ugyancsak évfordulós (száz esztendeje elhunyt) Goldmark Károly hajdani bécsi tanítványa is sokat tett azért, hogy őt illesse meg ez a félisteni, de legalábbis kultúrhéroszi rang. Így első („finn”) korszakának számos műve a Kalevalából vette a programját és az ihletését. Ilyen volt mindjárt a legelső jelentős és nagyszabású mű, a Kullervo, ez a nehezen besorolható, öttételes alkotás (bariton és mezzoszoprán szólista, férfikar, szimfonikus nagyzenekar), amely a finn mitológia leginkább tragikus, balvégzettől sújtott alakjának történetét meséli újra. Az 1892-es ősbemutató mindjárt működésében mutatta a kultuszteremtő mechanizmust, hiszen a műben felhangzó finn szövegek heves ellenérzéseket váltottak ki a svéd ajkú és svéd érzületű közvélemény (Svekomania) körében, míg a többiek (Fennomania) annál lelkesebben üdvözölték a svéd felmenőkkel rendelkező Sibelius elköteleződését a nemzeti nyelv ügye mellett. Igaz, ezt a képet némiképp árnyalja a tény, hogy a zeneszerző ugyancsak 1892-es szimfonikus költeménye, a máig gyakran megszólaltatott En saga viszont éppenséggel svéd címet kapott.

Kullervo alakja mellett Sibelius idővel megzenésítette a Kalevalában szereplő mitológiai figurák egész sorát: Lemminkejnen, a tuonelai hattyú, Luonnotar, Tapio, Vejnemöjnen és az Észak, azaz Pohjola lánya mind felbukkan műveiben. S persze megkom­po­nálta hazáját is, a Karélia szvit­ben (1893) és legfőként a Finlandia szimfonikus költeményben (1899), amely egyrészt a maga korában tettleg a nemzeti tiltakozás gesztusával kapcsolódott össze, másrészt mind a mai napig felettébb népszerű és hatásos koncertszám.

Sibelius a századfordulóra elfoglalta a finn Orpheusz kivételes státuszát. 1897-től állami évjáradékot kapott, az ötvenedik születésnapját nemzeti ünneppé nyilvánították, s a függetlenné vált Finnország haláláig (1957) a legnagyobb becsben tartotta a zarándokhelyként tisztelt Villa Ainola gyakorlatilag visszavonult lakóját. Merthogy Sibelius a húszas évek második felétől már alig komponált, s ha mégis, annak eredményét csak ritkán bocsátotta a nyilvánosság elé. Így élete utolsó majd’ harminc éve furcsa, fele­más állapotban telt: pátriárkai tisztelettől övezve, de defenzívába szorulva, kifelé elégedetten, ám mindeközben depressziójának és alkoholizmusának kiszolgáltatottan.

Merthogy Sibelius személyiségének és életútjának volt egy másik vonulata is: a hullámzó kedélyű világfié, aki pályafutása felívelő szakaszában a szimfónia megújítójának ígérkezett, majd alig néhány esztendő leforgása alatt a múlt túlhaladott alakjává alakult át sokak szemében. „Jó hangulatban – újra a Himaláján” és „az Alvilág fenekén” – követték egymást naplójában a gyors kedélyváltozásokat jelző körülírások, s a depressziós mélypontokon művek és vázlatok is áldozatul estek Sibelius erős önkritikájának, aki végül a hattyúdalának szánt 8. szimfóniáját se írta meg.

 

*

Előtte azonban mégiscsak megkomponált hét szimfóniát, s a romantika és a modernizmus határéveiben ezek az ambiciózus alkotások egy nagy hagyomány to­vább­­örökítőjének és megújítójának sejtették a finn zeneszerzőt. A klasszikus-romantikus szimfónia és a romantikus szimfonikus költemény örökségével sáfárkodó Sibelius a formai építkezéseknek a nagy elődöktől eltérő-elszakadó töredezettségével, a rövid frázisok kultiválásával, no és valamiféle északiasként azonosítható borongás visszatérő hangütésével alakította ki a maga legszemélyesebb arculatát. Ez a maga idejében a legtöbbször nemzetközi sikert biztosított a komponista számára, különösen német és angol nyelvterületen, de Oroszországban és persze egész Skandináviában is. Ám mindaz, ami a nyugati világ zenéjében és zeneesztétikájában az 1910-es éveket követően történt, az szavatosságát vesztett, idejétmúlt árunak jelezte Sibelius műveit. „Le plus mauvais compositeur du monde”, azaz a világ legrosszabb zeneszerzője, így bélyegezte meg Sibeliust a szerializmus egyik élharcosa és teoretikusa, René Leibowitz, s éppenséggel Theodor Adorno sem bánt kesztyűs kézzel a finn zeneköltővel. S bár a zenetudomány érdeklődése a legutóbbi évtizedekben megélénkült Sibelius művészete iránt, s szimfonizmusát a kor jelentős kísérletének ítélik, a komponista zenetörténeti becse és művészi rangja ma is alacsonyabb a népszerűségénél, s még ez a népszerűség is inkább csak részleges, és hozzá még picit szégyellős is: erőskezű karmesterek és bravúrra kész hegedűművészek bocsánatos összekacsintása a teátrális hatásokat és a nagy hangtömegeket kedvelő koncertközönséggel.

Addig sohasem hallottuk Sibelius műveit, attól kezdve pedig nem szerettük – a karmester Doráti Antal visszaemlékezéseiben valahogy így bukkan elénk a finn zeneszerző műveinek magyarországi fogadtatástörténete egy húszas évekbeli koncert határvonallá emelésével. S valóban, bár a koronként meg-megélénkülő finn–magyar kultúrkapcsolatok kedvezni látszottak Sibelius itteni ügyének, s noha Hegedűversenyét 1905-ben épp a tizenkét éves Vecsey
Ferike vitte diadalra, azért északi nyelvrokonaink büszkesége nem­igen tudott tartósan be­épülni a hazai koncertrepertoárba. Műveit mindmáig leginkább az idelátogató együttesek és vendégszólisták tűzik műsorukra: kiválólag a londoni Philharmonia Orchestra, mely együttes most tavasszal Vladimir Ashkenazyval, de három éve Esa-Pekka Salonen vezénylete alatt is Sibeliust játszott, s hasonlóképp a Philadelphia Orchestra is, amely még Ormándy Jenő majd’ két emberöltőnyi érája alatt kaphatott rá Sibelius hatásos szerzeményeire. Merthogy a Sibelius műveit jellemző energia, szenvedély és támadó dinamizmus jó esetben, azaz jó előadás esetén egyáltalán nem téveszt hatást a koncerttermekben, s kis szerencsével ezt az idei Sibelius-évfordulón a magyar közönség és a magyar zenekarok is megtapasztalhatják majd.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."