„Muzsikájában népe a saját hangjára ismert” – ez a méltató mondat kijár minden úgynevezett nemzeti zeneszerzőnek, aki a nyugati zene centrumaitól távolabb működve, mintegy egymaga tette fel nemzete kultúráját a zenei világ térképére. Pláne akkor, ha népe-nemzete mindeközben az önrendelkezés, az önállóság és az állami függetlenség állapotát még nem érte el vagy – épp ellenkezőleg – már el is veszítette. Mint Smetana a csehek, Moniuszko a lengyelek, Grieg a norvégok számára, s persze mi, magyarok is ilyen zenei önfelismertető gyanánt tiszteljük Erkel Ferencet (valamint a verbunkost).
*
Az 1865. december 8-án született Johan Christian Julius Sibelius is ebbe a szobor szerepbe nőtt bele pár évtized alatt, s éppenséggel ebben a megfogalmazásban a fent idézett mondat is őt ünnepelte 1960-ban, a Sibelius Akadémia igazgatója által kinyilatkoztatva. A külső feltétel adott volt ehhez a szerephez, hiszen Sibelius ébredő nemzete egészen 1917-ig orosz uralom alatt állt: külön kormányzott nagyhercegségként, s így voltaképpen a cár atyuska legszabadabb alattvalóinak gyülekezete gyanánt. Kultuszteremtő törekvéseikhez már rendelkezésükre állt a varázslatos Kalevala, hála Elias Lönnrot fáradozásainak, ám a fiatal nemzetek kikövetelik maguknak, hogy önnön kiválóságukat egyetlen, bármikor megünnepelhető személyben is megtestesülni láthassák, legyen az író – vagy zeneszerző.
Természetesen maga Sibelius, az idén ugyancsak évfordulós (száz esztendeje elhunyt) Goldmark Károly hajdani bécsi tanítványa is sokat tett azért, hogy őt illesse meg ez a félisteni, de legalábbis kultúrhéroszi rang. Így első („finn”) korszakának számos műve a Kalevalából vette a programját és az ihletését. Ilyen volt mindjárt a legelső jelentős és nagyszabású mű, a Kullervo, ez a nehezen besorolható, öttételes alkotás (bariton és mezzoszoprán szólista, férfikar, szimfonikus nagyzenekar), amely a finn mitológia leginkább tragikus, balvégzettől sújtott alakjának történetét meséli újra. Az 1892-es ősbemutató mindjárt működésében mutatta a kultuszteremtő mechanizmust, hiszen a műben felhangzó finn szövegek heves ellenérzéseket váltottak ki a svéd ajkú és svéd érzületű közvélemény (Svekomania) körében, míg a többiek (Fennomania) annál lelkesebben üdvözölték a svéd felmenőkkel rendelkező Sibelius elköteleződését a nemzeti nyelv ügye mellett. Igaz, ezt a képet némiképp árnyalja a tény, hogy a zeneszerző ugyancsak 1892-es szimfonikus költeménye, a máig gyakran megszólaltatott En saga viszont éppenséggel svéd címet kapott.
Kullervo alakja mellett Sibelius idővel megzenésítette a Kalevalában szereplő mitológiai figurák egész sorát: Lemminkejnen, a tuonelai hattyú, Luonnotar, Tapio, Vejnemöjnen és az Észak, azaz Pohjola lánya mind felbukkan műveiben. S persze megkomponálta hazáját is, a Karélia szvitben (1893) és legfőként a Finlandia szimfonikus költeményben (1899), amely egyrészt a maga korában tettleg a nemzeti tiltakozás gesztusával kapcsolódott össze, másrészt mind a mai napig felettébb népszerű és hatásos koncertszám.
Sibelius a századfordulóra elfoglalta a finn Orpheusz kivételes státuszát. 1897-től állami évjáradékot kapott, az ötvenedik születésnapját nemzeti ünneppé nyilvánították, s a függetlenné vált Finnország haláláig (1957) a legnagyobb becsben tartotta a zarándokhelyként tisztelt Villa Ainola gyakorlatilag visszavonult lakóját. Merthogy Sibelius a húszas évek második felétől már alig komponált, s ha mégis, annak eredményét csak ritkán bocsátotta a nyilvánosság elé. Így élete utolsó majd’ harminc éve furcsa, felemás állapotban telt: pátriárkai tisztelettől övezve, de defenzívába szorulva, kifelé elégedetten, ám mindeközben depressziójának és alkoholizmusának kiszolgáltatottan.
Merthogy Sibelius személyiségének és életútjának volt egy másik vonulata is: a hullámzó kedélyű világfié, aki pályafutása felívelő szakaszában a szimfónia megújítójának ígérkezett, majd alig néhány esztendő leforgása alatt a múlt túlhaladott alakjává alakult át sokak szemében. „Jó hangulatban – újra a Himaláján” és „az Alvilág fenekén” – követték egymást naplójában a gyors kedélyváltozásokat jelző körülírások, s a depressziós mélypontokon művek és vázlatok is áldozatul estek Sibelius erős önkritikájának, aki végül a hattyúdalának szánt 8. szimfóniáját se írta meg.
*
Előtte azonban mégiscsak megkomponált hét szimfóniát, s a romantika és a modernizmus határéveiben ezek az ambiciózus alkotások egy nagy hagyomány továbbörökítőjének és megújítójának sejtették a finn zeneszerzőt. A klasszikus-romantikus szimfónia és a romantikus szimfonikus költemény örökségével sáfárkodó Sibelius a formai építkezéseknek a nagy elődöktől eltérő-elszakadó töredezettségével, a rövid frázisok kultiválásával, no és valamiféle északiasként azonosítható borongás visszatérő hangütésével alakította ki a maga legszemélyesebb arculatát. Ez a maga idejében a legtöbbször nemzetközi sikert biztosított a komponista számára, különösen német és angol nyelvterületen, de Oroszországban és persze egész Skandináviában is. Ám mindaz, ami a nyugati világ zenéjében és zeneesztétikájában az 1910-es éveket követően történt, az szavatosságát vesztett, idejétmúlt árunak jelezte Sibelius műveit. „Le plus mauvais compositeur du monde”, azaz a világ legrosszabb zeneszerzője, így bélyegezte meg Sibeliust a szerializmus egyik élharcosa és teoretikusa, René Leibowitz, s éppenséggel Theodor Adorno sem bánt kesztyűs kézzel a finn zeneköltővel. S bár a zenetudomány érdeklődése a legutóbbi évtizedekben megélénkült Sibelius művészete iránt, s szimfonizmusát a kor jelentős kísérletének ítélik, a komponista zenetörténeti becse és művészi rangja ma is alacsonyabb a népszerűségénél, s még ez a népszerűség is inkább csak részleges, és hozzá még picit szégyellős is: erőskezű karmesterek és bravúrra kész hegedűművészek bocsánatos összekacsintása a teátrális hatásokat és a nagy hangtömegeket kedvelő koncertközönséggel.
Addig sohasem hallottuk Sibelius műveit, attól kezdve pedig nem szerettük – a karmester Doráti Antal visszaemlékezéseiben valahogy így bukkan elénk a finn zeneszerző műveinek magyarországi fogadtatástörténete egy húszas évekbeli koncert határvonallá emelésével. S valóban, bár a koronként meg-megélénkülő finn–magyar kultúrkapcsolatok kedvezni látszottak Sibelius itteni ügyének, s noha Hegedűversenyét 1905-ben épp a tizenkét éves Vecsey
Ferike vitte diadalra, azért északi nyelvrokonaink büszkesége nemigen tudott tartósan beépülni a hazai koncertrepertoárba. Műveit mindmáig leginkább az idelátogató együttesek és vendégszólisták tűzik műsorukra: kiválólag a londoni Philharmonia Orchestra, mely együttes most tavasszal Vladimir Ashkenazyval, de három éve Esa-Pekka Salonen vezénylete alatt is Sibeliust játszott, s hasonlóképp a Philadelphia Orchestra is, amely még Ormándy Jenő majd’ két emberöltőnyi érája alatt kaphatott rá Sibelius hatásos szerzeményeire. Merthogy a Sibelius műveit jellemző energia, szenvedély és támadó dinamizmus jó esetben, azaz jó előadás esetén egyáltalán nem téveszt hatást a koncerttermekben, s kis szerencsével ezt az idei Sibelius-évfordulón a magyar közönség és a magyar zenekarok is megtapasztalhatják majd.
