"Találjunk ki egy országot" - ez volt a honi értelmiség egyik jelmondata pár évvel ezelőtt, aztán belátták talán, hogy kitalálni kellene az országból, és nem kitalálni magát az országot.
Julian Barnes Anglia, Anglia című regényének agyafúrt milliárdosa is valami hasonlón töri a fejét, amikor stábjával belevág a nagy Projektbe. A terv egyszerű: a legangolabb dolgokat összeszedni és újraalkotni az Angliához közeli Wight-szigeten. Találjunk ki egy már egyszer jól kitalált országot újra. Így Anglia kicsinyített mása (reprezentációja, esszenciája, klónja, szimulákuruma - szakdolgozata és témavezetője válogatja, ki melyik terminust használja) jön létre tenyérnyi helyen, a turisták és Sir Jack Pitman hóbortos milliárdos legnagyobb örömére. Aki legalább ugyanannyira hóbortos, mint amennyire milliárdos. A regény során Sir Jack eme két meghatározó tulajdonsága meglepetésszerűen ingadozik, míg végül az operettdiktátor szerepkörében kiegyenlítődik.
Mégsem ő a regény igazi főszereplője (persze magán Anglián túl), hanem Martha Cochrane, akit az első fejezetben (Anglia) kislányként ismerünk meg, kit épp elhagyott az édesapja, zsebében Nottinghamshire megyével. Tudniillik mikor lelépett, magánál felejtette a kirakós játék egyik darabkáját. Ez a kis mozzanat remekül alkalmas arra, hogy egy mélylélektani narratíva látszatát (paródiáját, struktúráját, alternatíváját - szinonima itt is mindenre akad) csempéssze a regénybe: Marthának apakomplexusa van, és vonzódásait, választásait az apa-imágó léte vagy éppen nemléte determinálja; illetve Martha perverz, de mindenképpen sajátos módon viszonyul Anglia területi alakzatához és az emlékezethez. A negyvenéves, kulturális szabadúszó Martha a nagy hadművelet előtt csatlakozik Pitman csapatához, melyben ötletfogó és profi, dadogó (profin dadogó) történész is van. Itt találkozik a két szál, hogy aztán a regény törzsfejezetében (Anglia, Anglia) tető alá hozzák a nagy vállalkozást királyi családdal és Oliver Cromwell-lel, vörösbeggyel a hóban, Robin Hooddal, zsúpfedeles házikókkal és autentikus parasztokkal, valamint Dr. Johnsonnal, aki olyasmi az angoloknál, mintha mondjuk Kazinczy Ferencet kereszteznék Abody Bélával. A terv olyannyira beválik, hogy a játékpark szereplői, akiknek játszaniuk kellene a szerepeket, fokozatosan azonosulnak is velük. Így szokott ez lenni, ha az identitás kerül a középpontba. Egyfajta viktoriánus Jurassic park születésének lehetünk tanúi, valamint annak a leválási folyamatnak, hogyan szakad el a Wight-sziget az anyaországtól, és hogyan emancipáltatja magát a nemzetközi politikában, éppen az óhaza kárára. (Ez a tematika a közelmúlt és a ma Balkánján napi forgatókönyv, egy helyütt Barnes is utal Jugoszláviára.)
A nemzet hekkelése minden lapon remek poénokat hoz. Barnes könyvét hangos nevetésekkel lehet olvasni. Ezenkívül még sokféleképpen lehetséges az olvasása. Túl a remek alapötleten és a poénban rejlő ziccerek szisztematikus kiaknázásán (például: a Manchester United a Szigeten játssza soros meccseit, amiket Manchesterben, az Old Traffordon egy pótcsapat ugyanazzal az eredménnyel lemásol), a regényben alternatív és koherens betétregények vannak. Barnes egyik legnagyobb vívmánya, hogy a már vázolt pszichológiai interpretáció mintájára több lehetséges narratívát is elhelyez a regény mélyszerkezetében. Martha fejlődésregényén túl (hogy hová érkezik, arról később) Barnes írása értelmezhető a történeti-nemzeti és a személyes emlékezet konfliktusait boncolgató történetfilozófiai regénynek ugyanúgy, mint a Thatchertől Blairig tartó korszak gazdaságfilozófiai pamfletjének, egy államcsíny dokumentumregényének és posztmodern utópiának. Illetve mindezek paródiájának, megfűszerezve egyfajta modernista konzervativizmussal, ahogyan azt Bényei Tamás is észrevette az ÉS-ben közölt kritikájában. A különc Sir Jack karaktere akár P. G. Wodehouse valamelyik regényéből is átsétálhatott volna, leszámítva egy olyan váratlan fordulatot, ami annyira váratlan, hogy e kritika lapjain sem derül rá fény. A regény filozófiai, antropológiai tétje valamelyest emlékeztet Michel Houellebecq legutóbbi regényére, az Egy sziget lehetőségére, azzal a beszédes különbséggel, hogy a kimondhatatlan nevű francia író sokkal távolabbi és sokkal pesszimistább jövőt vázol.
Barnes regényében sajátosan fordulnak meg az arányok a két sziget között. A történelmi, igazi Anglia, miután elveszíti kulturális-történeti identitását, hanyatlásnak indul. A turisták nem látogatják, a befektetések elkerülik, Skócia és Wales revíziót hajt végre. De ami ennél is lényegesebb: múlt nélkül maradnak. Múltjukból a Sziget, mely megkülönböztetésül az Anglia, Anglia nevet kapja, gazdagodik. A regény harmadik, záró fejezete ennek a kifosztott, egykor volt Angliának az útikalauza. Az ország új neve és a regényfejezet címe: Angolhon (angolul ezt hívják éppen Angliának, utalva az ország históriai nevére) és körülbelül az ipari forradalom előtti állapotokban létezik. Ide tér vissza öregkorára vénlánynak Martha. A regény egy hangsúlyos hazatérésmítosszal zárja egybe a történetet. Bizonyos szempontból ez a könyv második utópiája, hogyha az elsőnek a klasszikus piacállammá lett Szigetet veszszük. A fejezet komor képekkel indul: elvándorlás, szegénység, az infrastruktúra leépülése, miegymás. Aztán kiderül, hogy a vándormadarak, az időjárás és a termőföld milyen jól reagál a mérgező, ipari hulladékok felszívódására. És azt is megtudjuk, hogy ezek a megváltozott civilizációs körülmények hogyan hatnak a lakosságra. Hogy egyszerűen élni nem is olyan rossz. És hogy egyáltalán lehetséges. Barnes ügyes arányérzékkel kerüli, hogy ideológiailag valamilyen nomádmítosznak legyen a szószólója. A saját egykori karrierregényéből a falu nyári kertjébe lépő Martha a cékla mázsánkénti árán töpreng, és a különböző babfajták ültetésével bíbelődik. S még élvezi is. Ennek a természetén pedig az olvasó töprenghet.
Barnes a világot, az angol világot nyelvileg is teljes egészében megjeleníti. Helységnevek, ételnevek, madárnevek, terménynevek. Gács Anna fordítása ezeket a sajátosságokat, akárcsak a szójátékokat (például a faszállítók kedvenc ételéről) gördülékenyen és lendületesen ülteti át magyarra. Kifejezetten öröm olyan szavakkal találkozni, mint poszáta, bojtorján és festettasszony-bab.
Fordította: Gács Anna. Ulpius-ház, 2007, 362 oldal, 2999 Ft
