8 kis kritika

  • .
  • 2008. május 8.

Zene

8 kis kritika
alt="Visszhang">

The Hellacopters: Head Off Feldolgozáslemez, mely egyúttal búcsúfigyelmesség is az idén leköszönõ nagyszerû svéd zenekartól. Testre szabott és nagyvonalú gesztus: a karrierje során számos alkalommal más zenekaroktól témákat, motívumokat átemelõ kvintett ezúttal kizárólag a nagyközönség számára jobbára ismeretlen svéd, amerikai és ausztrál együttesek dalait játssza; olyan társaságokét, amelyek a 90-es évek globális rock and roll revivalében játszottak kisebb-nagyobb (inkább persze kisebb) szerepet. A Head Off tizenkét száma akárkiben megerõsítheti a tudást, hogy attól még, hogy egy zenekar csupán néhány száz lemezt értékesít, igenis írhat fantasztikus dalokat - olyanokat, amelyek egy napfényesebb világban ott terpeszkednének a slágerlisták felsõbb régióiban. A Midnight Angels (The Peepshows), az In The Sign Of The Octopus (The Robots), a Veronica Lake (New Bomb Turks), a No Salvation (The Turpentines) és a Darling Darling (The Royal Cream) legalábbis feltétlenül ilyen, s szerzõik számára alighanem minden nekik csurgatott jogdíjnál fontosabb az a figyelem, amelyet a sikeresebb pályatárs most rájuk irányít (a zenekar a honlapján egybe is gyûjtötte a legfontosabb tudnivalókat a helyzetbe hozott bandákról: www.hellacopters.com).

De a Head Off azért is roppant érdekes, mert bár száz százalékig hozott anyagból készült, mégis ízig-vérig Hellacopters - s ennek ténye a svéd fiúk kaméleontermészete mellett a klasszikus, régi vágású rockzene eszköztárának ösztönzõ szûkösségérõl is igen érzékletesen beszél.

- greff -

Wild Kingdom, 2008

*****

Mischa Kuball: Privát fény a Ráday utcában "A fõbérlõ még nem tud róla, majd küldök neki egy fotót" - mondja Kata, miután a csillárját kölcsönadta a düsseldorfi mûvész legújabb installációjához. Múlt kedd óta esténként a környékbeli lakók tucatnyi lámpája egészíti ki a Ráday utca Bakáts és és Boráros tér közötti szakaszának közvilágítását. Van köztük szóló-, két- és háromkaros, harangvirág alakú, többszörösen összenõtt rizslámpa, kék, barna, sárga, 70-es, 80-as, 90-es évek. A csillárokat átlátszó, embermagas fóliahengerbe csomagolták, nappal csillogva törik meg rajtuk a beesõ fény, hogy aztán napnyugtával bensõségessé tegyék az utca esti karcos sárgásfehérjét. Így jöhet az ember akármikor, a szeme az égre szegezõdik, és alig tudja a szívébe rejteni, hogy valami giccses motoszkál a fejében.

Sajtótájékoztatóról ebben a rovatban még aligha írtak: azt tessék elképzelni, hogy a hivatalos résznek már vége, hazamennek a zenészek, és elfogynak a pohár borok. De a népek maradnak, nemcsak a lakók és a szomszédok szomszédai, hanem az arra járók is, és bambulnak felfele. Kuball, aki valóságos showman, dicséri nekem a lakókat. Hogy mennyien figyelmeztették, a magyarok nem engedik majd be a lakásukba, erre háromszor annyi felajánlás érkezett, mint ahány lámpára szükség volt. Majd vizionál egy sort arról, hogy az emberek egy ilyen gesztussal visszafoglalják a nyilvános tereket a politikától, gazdaságtól, és ami ma összehozza a mikroközösségeket, az másnap újabb kezdeményezésekre sarkall, amihez már nem kell a közremûködése. Így konceptuálunk kettecskén. Sári néni, az egyik háromágú tulajdonosa elbúcsúzik, õ az, aki az édesanyja halála után kezdett el zongorázni, gyakorlatilag vakon, de aztán Isten megsegítette, és már nem is gondolnánk róla. Azzal odaad Kuballnak egy Schumann CD-t. Hátha neki is ez a kedvence.

- bogár -

A (20 éves) Goethe Intézet elõtti utcarész, látható május végéig

*****

Miklósa Erika és vendégei Immáron harmadik esztendeje ad gálaestet a Mûvészetek Palotájában Miklósa Erika, s az olykor legendás, máskor inkább csak jó nevû külhoni kollégákat vendégelõ hangverseny lassacskán a budapesti koncertélet tradicionális eseményévé válik. A hagyományteremtés legfõbb záloga és letéteményese természetesen maga a szépséges koloratúrszoprán, aki ez alkalommal is hozta a formáját - megingások és meglepetések nélkül. Továbbra is felettébb jól áll neki a nagyestélyi, Oscar és a cserfes Norina áriája, s persze a csúfondáros boleró A szicíliai vecsernyébõl, változatlanul némiképp steril és modoros mint mellbeteg Violetta, s még mindig nem kényszerül a szomszédban keresni a cukros eszközöket, hiszen az utolsó szám gyanánt a karmesteri dobogóra csücsülve és hárfajáték kíséretében elõadott "A csitári hegyek alatt" pár perce kényelmesen kimerítette a hatásvadászat fogalmát. Annál váratlanabb meglepetésekkel szolgáltak a fellépõ férfi vendégmûvészek. Elsõsorban az idõsödõ operafejedelem, Ruggero Raimondi, aki - ne szépítsük! - belesült milliószor eldalolt koncertszámába, a Sevillai Rágalomáriájába. Utóbb már kottával a kezében énekelte Don Pasquale és Dulcamara szólamát, ám sûrû jelenléte még így, sérülékenyen és aggottan is ünnepszámba ment. Aztán a világszerte foglalkoztatott, noha sztárként még aligha aposztrofálható terebélyes olasz típustenor, Fabio Sartori, aki mindahány áriájával az egészséges tenoréneklés ritka tüneményszerûségét bámultatta. S végül Medveczky Ádám, a nem minden alap nélkül szürkének elkönyvelt dirigens, aki ezúttal nemcsak tüzes operanyitányokat vezetett elõ, de egyszersmind gondoskodó és elõzékeny kísérõ karmesterként is megható pillanatokat szerzett a közönség számára.

László Ferenc

Mûvészetek Palotája, április 29.

****

A Vasember Az elmúlt években futószalagon gyártott szuperhõsös filmek szürke palettáján üdítõ folt címszereplõnk páncéljának aranytól és titántól csiricsáré csillogása. Mindazonáltal tisztázzuk gyorsan, Wajdához az egésznek semmi köze; a lény pofára úgy néz ki, mint a vasálarcos huszonegyedik századi csúcstechnológiával kiöltöztetett reinkarnációja. Vasembernek lenni ugyanakkor a maszkos hõsök klubján belül is roppant sajátos pozíció: a mutációmentes kaszt (Batman, Amerika Kapitány, Megtorló) patrióta élmunkása.

A hasonlóképpen látványos és nem kevésbé robotizált mesketékhez (Transformers) képest esetünkben a nézhetõség kulcsa az ügyes castingban rejlik. Huszonévesen még mindig tini problémáikkal vívódó színészpalánták helyett ezúttal jóval tapasztaltabb csapatot sikerült összetrombitálni. Robert Downey Jr.-nak, a drog- és alkoholproblémáin dettó a szemünk láttára triumfáló "hõsnek" nem jelent problémát belsõ tipródásai és külszíni ellenségei - derûs szarkazmussal véghezvitt - méretre szabdalása. Sziporkázik továbbá a galád fõgenyóként kopaszon domborító Jeff Bridges is a maga módján.

Világtörténelmileg is helyben vagyunk, a páncélos igazságosztó Afganisztánban osztja ki a terroristákat, míg odahaza a korrupció ellen küzd. A Vasember tök béna elõdei példáin okulva iróniától telten kacsintgat még önnön Marvel-bölcsõjére is, és nem akar többet, mint a röhejessé válás hamari gyanúja nélkül lazán szórakoztatni. Ennél többet aligha várhattunk õkelmétõl. És a fõcímzenérõl meg is feledkeztem...

Balázs Áron

Forgalmazza a UIP-Dunafilm

***

Agatha Christie: A vád tanúja Noha a krimi köztudottan Poe rövid történeteibõl szökkent szárba, tapasztalataink szerint mégis a regény mûfajában alkották meg tökéletes remekeit; a novellában még olyanok is csõdöt kértek, mint Chandler vagy Patricia Highsmith. A kis terjedelem, a gyors megoldások kényszere nem kedvez a cselekmény széles medrû kibontakoztatásának, és ha belegondolunk, hogy manapság részben a bûnregény vette át a kritikai realizmus elavult szerepét, azaz a társadalom ábrázolásának intenzív és extenzív igényét, nem csodáljuk, hogy a mûfaj mai legjobbjai (a svéd Henning Mankell, Elizabeth George, P. D. James, Dennis Lehane, a régi Lawrence Sanders - a listát ki-ki ízlése szerint bõvítheti) többnyire 4-500 oldalas freskókban dobják fel nézeteiket a világ éppen esedékes morális és szellemi állapotáról.

Agatha Christie sem született bûnügyi novellista, noha A vád tanúja címû, eredetileg 1948-as gyûjteményének címadó elbeszélése bízvást a kiválók közé sorolható. De a többi írás zömében fáradt, másodlagos frissességû dolog, olyik (A piros lámpa; A negyedik) még a transzcendentális filozófiával vagy az elmebetegségek lélektanával is kacér viszonyba lép - kissé erõltetetten, intellektuális értelemben csenevész módon. És ezen még a bajuszkirály Poirot sem segíthet. Persze szórakoztató, szépen megkomponált, gondos fordításokat közlõ kötet, nem vitás.

- bánza -

Fordította Borbás Mária, Gy. Horváth László. Európa Könyvkiadó, 2008, 237 oldal, 2000 Ft

****

Jean-Paul Sartre: Zárt tárgyalás Épp száz évvel azután, hogy elkezdték használni a futószalagot a nagyüzemi termék-elõállítást segítendõ, felkerült e remek találmányra egy mégoly kiváló színdarab is, Sartre egyik fõmûve. Rozgonyi Ádám rendezésében a Pokolban játszódó darab ugyanis nem rendelkezik semmiféle egyéniséggel, egyediséggel. Koncepciónak, rendezõi szándéknak vagy egyéb hasonlónak nyoma sincs, a kizárólag bensõ folyamatokról szóló darab elõadása mentes mindenféle bensõ folyamattól. A színészek szóról szóra, legfeljebb mondatról mondatra értelmezik a szöveget, s minden sort úgy intonálnak, ahogy az éppen a legkézenfekvõbbnek tûnik, nem törõdve az addigi vagy a következõ mondatokkal (ennek eredménye ráadásul az, hogy a három fõszereplõ leggyakrabban az üvöltés, kiabálás és ordítás közül válogat).

Ez az átgondolatlanság még többször visszaköszön. Csak egyetlen példa: az elõadás tere négyfalú szoba, amit a nézõk körülülnek, s fekete szúnyoghálón át szemlélhetik az elõadást - nyilván, mivel Jean-Paul barátunk oly' akkurátusan részletezte, mily' zárt is a szoba, ahová a három eltávozott kerül. Az ötlet már magában sem szimpatikus - és nem csak azért, mert a sûrû háló jelentõsen rontja a láthatóságot, hiszen a színháznak évezredes, alapvetõ feladata elhitetni a nézõvel egyetlen fal nélkül is, hogy akár a legfojtogatóbb zárt térben vagyunk. De amikor a fehér ruhás színésznõ megáll a fekete kanapé mellett, és azt mondja, nem paszszol a kék ruhájához a piros kanapé - akkor derül ki, hogy milyen következetlenség csak néhol ragaszkodni a leírthoz, néhol meg tudni a tudhatót, miszerint a nézõ elhisz bizonyos dolgokat, ha már egyszer színházba tévedt. Na persze, ha a rendezõ és a színészek nem törik magukat, hogy bármit is elhitessenek vele, akkor a dolog valóban nem mûködik.

Kovács Bálint

A Szolnoki Szigligeti Színház vendégjátéka a Thália Színházban, április 29.

** alá

Soilent Green: Inevitable Collapse In The Presence Of Conviction Oszlassuk el a félreértéseket: a Soilent Greennek nemhogy a szülõvárosában, New Orleansban annyira autentikus dzsessz-blues vonalhoz nincs semmi köze, de még a Down vagy a Floodgate zenekar fémjelezte, szintén New Orleans-i, stoner-doom-sludge kulcsszavakkal körülírt mozgalomhoz se nagyon van. Na jó, egy kicsi mégis, hiszen zeneileg magában hordozza azt a déli nyomorúságot, ami annyira sikeressé és fogyaszthatóvá tette az elsõ Down-lemezt mondjuk, a zenekar fele pedig az anyabanda mellett jelenleg is játszik mindenféle helyi stoner kultuszcsapatokban. Tommy Buckley dobos a Crowbarban, Brian Patton gitáros az Eyehategodban, de az egész családfát hadd ne teregessem ki itt, mert a történet gond nélkül megtöltené a teljes lapot.

Azt pedig, hogy milyen zenét játszik egy teljesen elvetemültekbõl álló, southern rockon és death metalon nevelkedett társulat, amelynek eredeti felállásából ráadásul többen nincsenek is már életben (az egykori basszista például úgy volt képes egy lövöldözésbe torkolló vitát abszolválni a lakótársával, hogy mindketten holtan maradtak a helyszínen), nehéz körülírni, azon kívül, hogy persze pusztítót. Inkább meghallgatni érdemes, elmerülni a hangfalakból áradó gonoszságban, ahogy Ben Falgoust énekes poklot idéz repedt fazékra aljasult hangon, ahogy a beetetésnek szánt akusztikus gitározás után úgy borítják a vad gitárreszelésbõl és felpörgetett dobolásból összekovácsolt üstöt az ember fejére a Soilent Green kohászai, ahogy a vásott kölykök fognak kóbor macskákat zománcos vödörrel és kolbászkarikával, meg ahogy megalázó fölénnyel ugrálnak a legnyomorúságosabb sludge-riffek és a hol fénysebességgel, hol bunkó középtempóval szaggató death-témák között. Ha létezne a Katrina hurrikánnak audioverziója, a Soilent Green igen közel járna a megfejtéshez.

- vincze -

Metal Blade, 2008

*****

Irina Palm Van élet a lukon túl is - állítják az Irina Palm címû film készítõi -, és olyan közel visznek a lukhoz, hogy kis híján az orrunkat verjük a korhatárkarikába. A kérdéses luk, noha a szexiparban járunk, nem anatómiailag, hanem falba vájt valójában értendõ: amit az egyik oldalon bedugsz, azt a másik oldalon egy erre rendszeresített (nõi, munkás) kéz - minek is szépítsük - munkaköri kötelességbõl kiveri. A kéz Özv. Kovács Bélánéban (a filmben csak Maggie) végzõdik, aki nem önszántából állt verõleánynak, vagy mert unalmasak lennének a decens kispolgári kártyapartik. Ó, nem, dehogy, unokája külföldi gyógykezelésére kell a pénz, ezért az áldozat és a család elõl is titkolt mellékes, és innen a cím is, mely magyarul annyit tesz, Marok Marcsa. Újonnan szerzett mûvésznevén Maggie gyors népszerûségre és az emelt gázsi mellett egy kis dugi önbizalomra is szert tesz - pont annyira, amennyi az efféle filmektõl kitelik. Hogy mennyi is az annyi, nos, ezt minden évben a nemzetközi embermese-bizottság mozgóképes tagozata által elõirányzott cukorszint határozza meg. Úgy látszik, 2007-re, amikor filmünk készült, majd a Berlini Filmfesztiválon is versenyzett, viszonylag alacsonyra állították be e szintet, úgyhogy mind a szobabelsõkben, mind a nagyváros rút közönyében egészen messzire, már-már a kisrealizmus utcájáig merészkedhettek az érzékeny s családilag jól nevelt alkotók. Mindezek fényében a folyamatosan síró gitár és a tényleges szolgáltatás diszkrét kitakarása nem is hiba, hanem mûfaji sajátosság, miként a biztosra menõ, színvonalas alakítások is.

- köves -

A Budapest Film bemutatója

***

Neked ajánljuk