Amikor 1973-ban elindult a dadaizmus zürichi szülőhelyét nevéül választó sheffieldi Cabaret Voltaire története, hárman voltak: Kirk mellett Stephen Mallinder és Chris Watson kezdett a zenekészítés „nem konvencionális” formáival kísérletezni az angliai iparvárosban. Ezek a manipulált szalagokkal, részben saját készítésű elektronikus eszközök segítségével készült felvételek (az utólag publikált antológiák közül ajánlanánk a Mute kiadó Methodology ’74/’78: The Attic Tapes című válogatását) messze megelőzték korukat. A CV élő fellépései ennek megfelelően gyakorta találkoztak a közönség értetlen, sőt ellenséges reakcióival, Mallinder egy alkalommal kórházba is került, amikor az egyik feldühödött koncertlátogató hozzávágott valamit.
Jellemző, hogy a hetvenes évek derekán többször is felléptek a pályafutását Warsaw néven kezdő Joy Divisionnel is, akikhez hasonlóan a CV is elmondhatta, hogy törekvéseik számára a punk nyitott utat, ami a szokatlan, de izgalmas megnyilvánulások iránt is fogékonnyá tette a publikum egy részét. A hetvenes évek CV-je (a pályatárs Throbbing Gristle mellett) új stílust és megnyilatkozási formát is definiált, az ipari (indusztriális) zenét. A monoton gépi lüktetés, a roncsolt hangok, a torzított ének, a sokszor felkavaró hangminták intenzív használata, a zenekészítés csináld magad esztétikája mind arról szólt, hogy más zenei nyelven szólaljanak meg azok az előadók, akik a saját érzékelésükben szürke tónusúnak, fakónak, ridegnek tűnő, sivár környezetükről akartak izgalmasan szólni, tapasztalataikat ritmusokba, dallamfoszlányokba önteni.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
