Lemez

Egyedül is megy

Cabaret Voltaire: Shadow of Fear

  • - minek -
  • 2020. december 9.

Zene

Némiképp szenzációnak számít, hogy több mint 26 év után nem is akármilyen új nagylemezzel jelentkezett a Cabaret Voltaire. Persze az is igaz, hogy a Shadow of Fear című albumot egyedül rakta össze Richard H. Kirk, hiszen az utóbbi hat évben is csak ő vitte tovább a régi nevet.

Amikor 1973-ban elindult a dadaizmus zürichi szülőhelyét nevéül választó sheffieldi Cabaret Voltaire története, hárman voltak: Kirk mellett Stephen Mallinder és Chris Watson kezdett a zenekészítés „nem konvencionális” formáival kísérletezni az angliai iparvárosban. Ezek a manipulált szalagokkal, részben saját készítésű elektronikus eszközök segítségével készült felvételek (az utólag publikált antológiák közül ajánlanánk a Mute kiadó Methodology ’74/’78: The Attic Tapes című válogatását) messze megelőzték korukat. A CV élő fellépései ennek megfelelően gyakorta találkoztak a közönség értetlen, sőt ellenséges reakcióival, Mallinder egy alkalommal kórházba is került, amikor az egyik feldühödött koncertlátogató hozzávágott valamit.

Jellemző, hogy a hetvenes évek derekán többször is felléptek a pályafutását Warsaw néven kezdő Joy Divisionnel is, akikhez hasonlóan a CV is elmondhatta, hogy törekvéseik számára a punk nyitott utat, ami a szokatlan, de izgalmas megnyilvánulások iránt is fogékonnyá tette a publikum egy részét. A hetvenes évek CV-je (a pályatárs Throbbing Gristle mellett) új stílust és megnyilatkozási formát is definiált, az ipari (indusztriális) zenét. A monoton gépi lüktetés, a roncsolt hangok, a torzított ének, a sokszor felkavaró hangminták intenzív használata, a zenekészítés csináld magad esztétikája mind arról szólt, hogy más zenei nyelven szólaljanak meg azok az előadók, akik a saját érzékelésükben szürke tónusúnak, fakónak, ridegnek tűnő, sivár környezetükről akartak izgalmasan szólni, tapasztalataikat ritmusokba, dallamfoszlányokba önteni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.