Magától értetődik ezek után, hogy a Verve zenei szerkesztői rendszeresen válogatnak saját gyűjteményükből - elvégre olyan felvételekről van szó, melyeket mindenkinek hallania kellene, már ha tudni akarja, hol kezdődik az igényes popzenében a minőség. Ráadásul a Verve-nél érzik az idők szavát is (s ezért ne tessék megvetni őket): immár harmadik állomásánál tart ama sorozat, melynek alapelve: jöjjön az eredeti (külön lemezen), s nyomában a korunk dj/producer talentumai által jegyzett verziók, változatok, remixek. S láss csodát - hála a jó ízléssel és arányérzékkel megáldott szerkesztőknek és remixőröknek -, a végeredményt hallva egy percig sem kell azt hinnünk: már megest jól elrontották a tökéletest, az eredetit. Pedig volt mit piszkálni, faragni, elvégre olyan elképesztő felvételek kerültek elő a hangtárból, mint például Sarah Vaughan zseniális Fever-feldolgozása vagy ugyancsak tőle a Henry Mancini által szerzett Peter Gunn vokális verziója. S ehhez jönnek még olyan finom szvinges darabok, mint Anita O'Daytől a Sing, Sing, Sing vagy Blossom Dearie-től a Just One Of Those Things. A gyűjtemény abból a szempontból is kellemesen változatos, hogy egymás mellett figyelnek egyrészt Nina Simone, Billie Holiday vagy Astrud Gilberto visszafogott, varázslatos hangulatú számai - meg mondjuk Jimmy Smith harsány soultekerése, illetve Hugh Masakela és barátai afrofunk örömzenéje 1975-ből (The Boy's Doin' It).
Nos, ha van min dolgozni, akkor nem pihen a zenetapasztó, potméternyúzó mesterember keze sem: a második, remixeket tartalmazó CD igencsak ütősre sikeredett, ráadásul az újraértelmezett verziók meghallgatása szinte leküzdhetetlen táncolhatnékkal társul. A Postal Service (alias Jimmy Tamborello) például már az elején kedves minimalista elektro-popba fordítja Nina Simone-t, de a kollégák sem adják alább - a One Of Those Things a Brazilian Girls előadásában nem kevésbé vicces electroclash diszkószám. A Sing, Sing, Sing RSL-verziója még némi afro/bossa ritmikát csempész a szving alá, Adam Freeland szép középtempós breakbeattel tölti fel a Fevert, Max Sedgeley kezelése után pedig úgy szól a Peter Gunn, hogy legszívesebben sosem hagynánk abba a bugit. S nem hiányoznak a hallgatós, downtempo mixek sem, mint a Bent Speak Low-átértelmezése vagy a Billie Holiday-féle Lilac Wine prüntyögős The Album Leaf-remixe. Persze Jimmy Smithen is lehet még egyet tekerni: a Lyrics Born kezelése nyomán úgy szól a Hammond, hogy a szív meg-, az arc pedig leszakad tőle. Kérjük, ne fogják vissza magukat - a két szimbióta album fogyasztása leginkább együtt javallott.
Verve/Universal, 2005
