Zene

Zorán a dalokról, az ötvenes évekről és a Radics Béláról.

Csodálatos látvány!

Lapunk megjelenésével egy időben adja elő The Psy­che­delic Beatles Songs című műsorát az A38 hajón a legismertebb hazai Beatles tribute-zenekar, az immár 13 éves The BlackBirds. Az együttes dobosával beszélgettünk.

Bár kétségtelenül korunk egyik legnépszerűbb, világszerte elismert elektronikus tánczenei szerzőjéről, előadójáról beszélünk, a brit Simon Green munkássága rendre megosztja a kritikusokat (ami cseppet sem csorbítja népszerűségét).

Az elmúlt két évtized egyik leg­eredetibb és legfontosabb stadionrock-zenekara (egyúttal az egész stadionrockéthosz legszórakoztatóbb karikatúrája) leg­újabb nagylemezén már távolról sem hangzik rockzenekarnak, hanem inkább afféle stúdióprojektnek, de ez egyrészt alighanem a korral jár, másrészt pedig egyáltalán nem baj.

2009-ben senki sem mutatta be annyira szépen a kor popzenei nyelvén a zárkózott, félénk tiné­dzserek lelkivilágát, mint az xx az első lemezével.

Miért is jár az ember operába? – tettük fel a beugró kérdést pár premierrel ezelőtt a Lammermoori Lucia kritikájában, ám akkor még nem hozakodtunk elő a műfaj másik alapkérdésével, amely így hangzik: egyáltalán miért ír valaki operát?

Egykor órákon át böngészték, elméleteket gyártottak róla, szerelembe estek vele. Ma már inkább csak az iTunes bélyegképein és popsztárok Facebook-oldalán jön szembe. De tényleg baj, hogy már nem a borító felől közelítünk a lemezekhez?

Emlékezetes eseménysor volt közönségnek és résztvevőknek egyaránt, amikor két diplomázó dzsessz tanszakos akadémista és fiatalabb, klasszikus trombitát tanuló társuk lett a befutó a Tomsits Rudolf emlékére kiírt tehetségkutató verseny döntőjében.

„Elég karcsúnak találod a derekam?” – hangzik Léo Delibes dalában (Cádizi lányok) a kérdés, és az előadó Renée Fleming e sornál kacéran rá is mutat a saját derekára.