Ha a poptörténet ikonikus lemezborítóit keressük, nem tévedünk nagyot, ha a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Bandét vesszük legelőre a sorban. Ez a harsányan túlszínezett borító nemcsak azzal büszkélkedhet, hogy a hatvanas évek ellenkultúráját már két évvel a szerelem nyara előtt egyetlen képbe sűrítette, hanem azzal is, hogy sokak szemében Peter Blake és Jann Haworth pop-artos képe emelte művészetté a borítótervezést. Ugyanezzel a lendülettel viszont arra is fogadhatunk, hogy ez a borító ebben a formában ma már nem készülhetne el. Lebeszélné róla a kiadó a zenekart, mondván, hogy az interneten nem érvényesülnek az ennyire részletező képek; helyette érdemes azt az üres, fehér grafikát választani a dombornyomott együttesnévvel és a ferdén emelkedő sorszámmal a jobb sarokban, amelyet Richard Hamilton a White Albumhoz tervezett.
A neten egyre inkább megváltozik a lemezborítók jelentősége, esztétikája és funkciója: már nem tudjuk kézbe venni a borítót és a dalszövegeket böngészve forgatni zenehallgatás közben, hanem gyakran csak bélyeg méretű képeken találkozunk vele a streamingszolgáltatókon vagy a zenekarok Twitter-, Facebook- és Instagram-oldalán – vagy még úgy sem, amikor egy gyors kattintással letorrentezzük az albumot. „A gyors változások és a meglepetésalbumok korában könnyű elfeledkezni a lemezborítókról” – mondja egy interjújában Kieran Gabriel illusztrátor, majd hozzáteszi: úgy érzi, az ikonikus borítók ideje végleg lejárt.
Egyszerű és letisztult
A lemezborítók története szorosan összefonódott a zenelejátszási technológiák fejlődésével. Bár a borítók elsődleges feladata a vásárlók figyelmének felkeltése volt azóta, hogy Alex Steinwess a Columbia Records felkérésére színes, gyakran absztrakt grafikájú verziókat kezdett tervezni a barna papírtokok helyére, amelyekben a negyvenes évek előtt forgalmazták a lemezeket, a borítókra legkésőbb a hatvanas évtizedtől a zenei élmény kiegészítőjeként, az album vizuális továbbgondolásaként tekintettek. Az előadó már nemcsak a zenéjével, hanem a borítóval és a booklettel (kísérőfüzettel) is kifejezhette magát, a hallgató pedig elmélyülhetett az egyre aprólékosabban kidolgozott képekben arra a 30-40 percre, amíg az album tartott, hiszen a lemezlejátszó helyhez kötöttsége miatt otthon, a fotelből fülelte a lemezt. A kazetta és a CD, majd a walkman és a discman megjelenésével azonban a zene hordozhatóvá vált, a borítók mérete pedig lecsökkent, így sokan már ekkor temették a borítót mint progresszív művészeti formát – holott a 16-20 oldalas CD-bookletek gyakran több felületet biztosítottak a grafikusoknak, mint a vinileké.
A neten még több hely van, a digitális kiadáshoz bármilyen hosszú bookletet, alternatív borítót, animált anyagot lehet mellékelni, de ezekre csak a legelkötelezettebb rajongók kattannak rá. A zenehallgatás az interneten háttértevékenységgé vált, a YouTube-on, az iTuneson, a Spotifyon a borító már nem kötődik szorosan a befogadás élményéhez. Ezért nem is lettek sikeresek azok a próbálkozások, amelyek a digitális térben gondolták újra a klasszikus bookletformátumot. Az Arcade Fire képeket, dalszövegeket és linkeket rendelt az egyes dalokhoz a The Suburbs digitálisan letölthető verziójában, a vinyl.com-hoz hasonló honlapok pedig a kihajtogatható – gatefold – vinileket imitálták úgy, hogy az oldalon legörgetve dalszövegeket és kísérőképeket villantottak fel, de ezek tényleg csak kísérletek maradtak.
A borítók esztétikája viszont változik, hiszen zenével és borítókkal is többet találkozunk a neten. Ugyanakkor gyorsabbak, felületesebbek is ezek a találkák, ezért direktebben kell fogalmazniuk a grafikusoknak, hogy pár centis képeken, pár másodperc alatt kiváltsák ugyanazt a hatást. „Egy bakelitborítón vagy egy bookletben jobban el lehet merülni a részletekben, és nem kell óriási méretben kiírni a zenekar nevét, vagy előtérbe tolni a frontembert, mert a nagy borítón úgyis látszik. A digitálison viszont, amelyek 1200×1200 pixelben kerülnek fel a Spotifyra és a Deezerre, ekkora méretben kell megmutatni, hogy milyen az együttes, ki a frontember, és mit állít a borító a zenéről. A digitális borítóban az a lényeg, hogy nagy méretben látsszon az előadó arca, és olvasható legyen az együttes neve. Ma már nem lehet hajszálvékony tipográfiával írni, mert egyszerűen nem lehet elolvasni az interneten” – magyarázza Höltzl Gergely grafikus, hogy miért építkeznek kevesebb elemből a mai borítók, és miért uralja a képet gyakran egy központi figura vagy felirat, még ha a felső harmados szabályt már nem is kell betartani. (Régen a borító tetejére írták az előadó nevét, hogy felhívják rá az albumokat lapozgató vásárló figyelmét, aki a takarás miatt nem láthatta a teljes borítót.)
„Egyszerűsíteni kell a képeken, hogy minden méretben működjenek – teszi hozzá Kenderesi Attila grafikus. – Ami jól néz ki középméretben, az kicsiben és nagyban is jól fog. Lehet kis méretre is tervezni, mert rizsszemre is festenek tájképeket, de az már nem ugyanaz a grafikai munka, mint az
LP-k idején. Ha makettházat építesz, nem lesz olyan részletes, mint az igazi.” Höltzl szerint most egy letisztultabb világot élünk, amire jó példa Beyoncé cím nélküli meglepetésalbuma vagy Drake If You’re Reading This, It’s Too Late-je: nincs rajtuk semmi truváj, csak stílusos fonttal egyszínű háttérre nyomott szöveg – az utóbbiból mégis mém lett. „Régen sokkal többet kellett foglalkozni a grafikával, alakítgatni, finomítani a borítón, ma viszont már elég egy szépen fényelt és komponált kép, amelyre esztétikus betűtípussal felírjuk az előadó nevét és az album címét. Nem túlzsúfolt, inkább minimálfelületet használunk jól olvasható betűkkel.” Vagy épp harsány fontokkal: a lényeg, hogy az emberek imádják vagy utálják a borítót, de ne görgessenek át rajta lendületből.
A neten már nem alkalmazhatók nyomdaipari fogások, például a lemezre húzott présfólia helyett, amely csillogó felületével feltűnő grafikai kontrasztot teremtett a borítón, inkább élénk színeket használnak, mert azzal a legkönnyebb felkelteni a figyelmet. Ezért hatásos még mindig a Never Mind the Bollocks sárga és rózsaszínű borítója, a popzene fenékkirálynője, Nicki Minaj szemkiszúró frontképei, de akár Nick Cave új albuma is. „Felháborítóan rusnya a Skeleton Tree borítója, de emiatt lehet kiszúrni a tömegben. Csupán egy zöld szöveg fekete alapon, villogó kurzorral, de rengeteg munka lehetett abban, amíg idáig egyszerűsítették. Leonardo da Vinci mondta, hogy az egyszerűség a végső kifinomultság, és én is ebben hiszek” – vallja Kenderesi, aki szerint manapság a legjobb borító egy eltalált fotó. „Diana Krall krómszínű kocsiban ül a párás ablak előtt, és csak néz, néz kifelé a The Look of Love hátsó borítóján. Szimpla kép, de a nővel, az esővel és az autóval tökéletesen magába sűríti a lemez hangulatát. És még az előadó is jól látszik rajta, ami fontos szempont a könnyűzenében.”
Borítóval brandet
Az internetes képözönben nehéz kitűnnie egy borítónak, de talán nem is kell, mert már nem ennek kell eladnia a lemezt. Egy kilencvenes évekbeli felmérés szerint a lemezboltokban minden tizedik ember vett pusztán a borító alapján albumot, a neten viszont nem jellemző az impulzusvásárlás: itt céltudatosan vesszük és hallgatjuk a zenét. A borító apró ikonná, márkajelzéssé válik, amiről beazonosítjuk a lemezt. Régen a borító jelentette az első képi impulzust, amellyel a hallgató találkozott, és bár a klipek és a koncertek árnyalták a képet, mégis ez volt az elsődleges felület, amelyen az előadó meghatározhatta az imázsát, jelezhette műfaját, hatásait. Ma már számtalan lehetőséget kínál erre az internet, nem kell a borítóra terhelni a rajongókkal folytatott kommunikációt, s így a frontkép az online brandépítés és marketing egyik elemévé válik a sok közül. Az előadók a különböző platformokon átívelő stílust tervezhetnek egy-egy album köré, amely az egész évüket, de akár egész pályájukat meghatározhatja, mint Jack White esetében, aki a klipeket, a borítókat, a hangszereket, a színpadképet és a merchöt (vagyis a különféle ajándéktárgyakat) is azonos színkóddal látja el: a White Stripes pár akkordos garázsbluesát vörössel, fehérrel és feketével, a szólómunkáit pedig kékkel, feketével és fehérrel. A borító az online reklámkampány hatékony eszköze, a Facebookra posztolva százezrekhez, milliókhoz juthat el, és az is előfordul, hogy a hagyományos klipeket szép lassan kiszorító szöveges videókban animálják.
Nemcsak az interneten, hanem ruhákon is jobban terjednek már a borítók, mint lemezen: a zenekaros pólók divathullámát a nagy üzletláncok évek óta lovagolják. „A rockzenében húzóerő a borító a vásárlásnál, mert a rajongók nem alkalmazott grafikaként, hanem művészeti alkotásként tekintenek rá. A frontborító a legfontosabb, az lesz a lemez arca, a többi már csak csomagolás” – mondja Havancsák Gyula, aki szerint a rock- és metálzenében nőtt a borítórajzok jelentősége, mert csak jó grafikával lehet eladni a pólókat és a többi kiegészítőt. Egyetért Havancsákkal a másik neves metálgrafikus, Sallai Péter is, aki borító mellett logót, pólót és háttérvásznat is tervez zenekaroknak. „Mióta nem lehet megélni a lemezeladásokból, az együttesek bevételének nagy részét a turnézás és a merch teszi ki, amelynek grafikai elemei elsősorban a borítóképből származnak. A tervezésnél fontos szempont, hogy a borító jól működjön pólóra nyomtatva: olyan motívumokat kell beleszőni, amelyeket ki lehet emelni a különböző termékeken.”
Napraforgó, villamosszék
A lemezipar haldoklása tehát itt-ott növelni tudta a borítók jelentőségét, az mp3 pedig – ha csak a szubkultúra szintjén is, de – feltámasztotta a kézzel fogható hanghordozók iránti nosztalgiát. A vinilnek az utóbbi években reneszánsza van, és ez – a limitált példányszámú különleges kiadásokkal együtt – újra lehetőséget ad a grafikusoknak, hogy nagy felületre dolgozzanak. Míg a digitális albummegjelenésekhez gyakran csak egy frontkép készül, addig a publikálatlan fotókat és extra hosszú szövegkönyvet tartalmazó, pár száz példányban megjelenő earbookok 50-60 oldalas könyvbe csomagolják a lemezt. Kétségtelen, hogy ma már egy jó borítónál feltűnőbb, ha egy lemeznek egyáltalán nincs borítója (mint Kanye West Yeezusának, amely átlátszó CD-tokban jelent meg, rajta egy piros matricával), de épp a lemezborítók háttérbe szorulása és az aktív zenehallgatás csökkenése miatt lehet újra divatos a vinil, és a művészeti forma megőrzése érdekében születnek sorban a borítógrafikák történetével, esztétikájával foglalkozó munkák (Richard Evans: The Art of the Album Cover, Ramon Oscuro Martos: ... And Justice For Art).
A lemezborító tehát nem tűnik el, hanem a zenekar megismerését segítő kapudrog helyett szabadon választható, járulékos élvezetté válik – de még így is képes stílust, identitást biztosítani a lemeznek. A jó borító „elkíséri a kiadványt az idők végezetéig. A borító erősíti a zene, a zene pedig a borító hatását. Kép és zene jobban működik együtt, mint külön-külön – állítja Havancsák. – Ha azt mondom, Ride the Lightning, elsőre nem is a dalok ugranak be, hanem a villámok a kék villamosszékkel. Ha napraforgókat látok, akkor a Dead Can Dance Anastasis című lemezére gondolok, mert az a kép számomra összeforrt a lemezzel. A legjobb borítók beleégnek a kollektív tudatba, bármikor készültek is.”
