„Ó, egek, milyen arcot vág majd a közönség ehhez a káoszhoz, amely mindig újraszüli a világot, hogy a következő pillanatban megsemmisítse; ezekhez az ősvilági hangzásokhoz; ehhez a zúgó, üvöltő, tomboló tengerhez; a táncoló csillagokhoz; ezekhez a lélegzetelállító, csillogó, ragyogó hullámokhoz?” Így írt saját készülő 5. szimfóniájáról Gustav Mahler, nemigen bízva a kortárs közönség értő figyelmében, hiszen ugyanerről a műről szólván az alábbi óhajának is hangot adott: „Bárcsak 50 évvel a halálom után vezényelhetném a bemutatót.” Az Alma Schindler (utóbb Alma Mahler, majd Gropiusné, majd Werfelné) iránt táplált heves szerelem jegyében fogant, és éppen a házasságkötést közvetlenül megelőző és az azt követő hónapok során megkomponált szimfóniát persze még Mahler életében bemutatták: 1904-ben a szerző vezényletével, aki röviden ekképp sommázta az Ötödik fogadtatását: „senki sem értette”. Azóta azonban nemhogy ötven, de több mint száz év eltelt, s mi, bölcs mai közönség már klasszikus remekműnek halljuk az 5. szimfóniát, méghozzá az egész művet, nem csupán a híres-híres Adagiettót. Erről teszünk majd bizonyságot a Hámori Máté és az Óbudai Danubia Zenekar Óda fantáziacímű koncertjén is, ahol e szimfónia társaságában Bartók Béla – ugyancsak erősen szerelmi vonatkozású – I. hegedűversenye, valamint József Attila Ódája is elhangzik majd: az előbbi Pusker Júlia, az utóbbi Keresztes Tamás előadásában (Zeneakadémia, február 15., fél nyolc).
Egyebekben búcsúk, újratalálkozások és ismerkedések tölthetik ki az elkövetkező napjainkat. Búcsú Rasumoffsky gróftól: ez a címe Orbán György zenetörténeti emlékeket felidéző kompozíciójának, amellyel a Liszt Ferenc Kamarazenekar és Várdai István közös hangversenye indul majd (Zeneakadémia, február 14., fél nyolc). A következő este egy teremmel arrébb a harmadik generációs Liszt-tanítvány, a pár évtizede világraszóló zongoravirtuózként ünnepelt francia-ciprusi Cyprien Katsaris fog szólóestet adni, alighanem tanúságot adva arról, hogy ha ma jóval kevesebbet is hallunk róla, azért ő mindmáig a zongorabillentyűk jeles táncoltatója (Solti terem, február 15., hét óra).
Ami pedig az ismerkedést illeti, hát szerdán megismerkedhetünk a kamarazenészek Y generációjának reprezentánsaival: a húszas évei közepén járó holland csellistával, Harriet Krijghgel (a toldalékolás korrektségében csendesen reménykedünk) és a zongorista Lajkó Istvánnal, aki persze már nem ismeretlen számunkra, de azért művészi egyénisége még jócskán kínálhat számunkra felfedeznivalót (Solti terem, február 11., hét óra). És ezen a romantikus túlsúlyú kamarakoncerten megismerkedhetünk továbbá „a szovjet szimfónia atyjával”, a mára bűnösen elfeledett Nyikolaj Mjaszkovszkijjal, akire élete utolsó éveiben – barátjához, Prokofjevhez hasonlóan – rásütötték a formalizmus bélyegét, s aki – akárcsak Prokofjev – szintén nem élte túl a Gazda uralmát.
A programon felhangzó 2. cselló–zongora szonáta éppen Mjaszkovszkij életútjának oly válságos záró szakaszában, 1948-ban született.
