A historikus előadópraxis fokozódó népszerűségével magyarázható, hogy az utóbbi évtizedekben Bach zenéjét és általában a barokk repertoárt legtöbben egyre inkább korabeli hangszereken hallgatják. Egy kivétel akad: a billentyűs műfajok. Bach francia és angol szvitjeit, hat partitáját, Wohltemperiertes Klavierját, a Két- és háromszólamú invenciókat a jelek szerint ma is többen és szívesebben hallgatják modern zongorán, mint csembalón vagy klavikordon. Mivel magyarázható ez az ellentmondás? Nem a historikus és a nem historikus előadók közti kvalitáskülönbséggel, hiszen a régi hangszeres billentyűsök között is bőven akadtak-akadnak nagy művészek Gustav Leonhardttól Peter Williamsen át Ton Koopmanig. A nagyközönség mégis sokkal szívesebben hallgatja Bach billentyűs műveit Glenn Gould lemezeiről vagy Schiff András, Murray Perahia, Grigorij Szokolov, David Fray, Piotr Anderszewski koncertjein. A döntő ok minden bizonnyal a hangszer. A klavikord nem alkalmas arra, hogy nagy koncerttermekben élményt nyújtson (ahhoz túl halk), a csembaló pedig, amelyen sem dinamikai különbségeket, sem hangsúlyokat nem lehet érzékeltetni, képtelen versenyezni a modern zongora végletekig árnyalt hangzáslehetőségeivel.
Íme, egy új lemez Bach (és a zenetörténet) legnagyobb variációs ciklusából, a Goldberg-változatokból, amelynek előadója ismét alulmarad a nemes küzdelemben. A teheráni születésű, iráni-amerikai Mahan Esfahaniról úgy ír a kritika, mint a csembalójáték egyik új csillagáról, játékának virtuozitását, eleganciáját és szuggesztivitását dicsérve. A legendás ciklus azonban kissé formálisan szólal meg keze alatt, azokon a pontokon pedig, ahol karakterizálása vagy kottaolvasása eltér a konvenciótól, a művész által választott megoldás inkább tűnik erőltetettnek, mint meggyőzőnek. Ha tehát Goldberg-variációk, akkor ezután is inkább Gould, Schiff, Perahia vagy Claudio Arrau.
Deutsche Grammophon, 2016
