Lemez

Útközben

Bonobo: Migration

  • - minek -
  • 2017. március 9.

Zene

Bár kétségtelenül korunk egyik legnépszerűbb, világszerte elismert elektronikus tánczenei szerzőjéről, előadójáról beszélünk, a brit Simon Green munkássága rendre megosztja a kritikusokat (ami cseppet sem csorbítja népszerűségét).

Szemére vetik, hogy korai lemezei óta önmagát ismétli, illetve – az előbbinek ellentmondva – azzal is vádolják, hogy a futó trendekhez kapcsolódva, mások zenei leleményeit kreatívan hasznosítva revitalizálja saját életművét. De mindezt úgy is le lehet fordítani, hogy az ítélet immár Green javára szól; kivételes következetességgel építi saját zenei világát az ezredforduló óta, s közben egy percre sem veszíti el zenei újdonságok iránti érzékenységét, és mindent úgy szervesít saját univerzumába, hogy az jól felismerhetően, Bonobo-stílben szólaljon meg.

Az új album (Migration) jó példa erre: születését a világban szétszóródott, ám egy haláleset miatt összegyűlő családjának sorsa ihlette, kompozícióit az éveken át, főleg dj-ként turnézó alkotó tapasztalatai formálták. Mindenekelőtt az élő hangszerek megszólaltatására épülő akusztikus vagy félig akusztikus, az organikusság látszatát keltő Bonobo-hangzás sugárzik minden, amúgy elektronikusan jól kifundált ütemből. (És valóban remek zenészek játszották fel a számokat!) Az eszköztár másik nélkülözhetetlen fogása, az emberi hang kreatív használata sem hiányzik a menüből: Michael Milosh és a Rhye duó, Nick Murphy vagy Nicole Miglis korántsem tolakodó módon teszik hozzá a magukét a helyenként dal formájú Bonobo-szerzeményekhez. Green a lemez megjelenése környékén tett nyilatkozataiban is megerősítette, hogy igyekezett minél gazdagabb nyersanyagból dolgozni, s ez néha tetten is érhető: például a szinte népballadaszerű Grains pentaton dallamában vagy a Bambro Koyo Ganda afro/house mixtúrájában. Azért meg kell je­gyezzük, a Migration legfeljebb annyira sokszínű, amennyire napjaink klubkultúrája amúgy is nyitott a beépülő és így a kánon részévé váló egzotikumokra. Amúgy egy 4/4-es lüktetést a lassabb, poroszkáló számokkal (mint a klasszikus, szinte oldschool ninjás Figures) váltogató, jól szerkesztett, könnyen befogadható, kissé melankolikus-borongós, de szerethető lemez született Green keze alatt. Habár kétségtelen, hogy a következő években sem az ő szerzeményei fogják forradalmasítani az elektronikus tánczenét.

Ninja Tune/Neon Music, 2017

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.