Magyar Narancs: Mennyire gyakori, hogy egy Beatles-emlékzenekar nem a „gombafrizurás” dalokkal áll színpadra?
Hoffmann György: Nem jellemző. A legtöbben a közismert, populáris oldalt veszik elő, elsősorban erre kíváncsi a közönség. A leggyakrabban mi is ezt tesszük, de úgy gondoltuk, olykor-olykor elkalandozhatunk a B oldalas dalok világába, vagy eljátszhatunk olyan számokat is, amilyeneket a Beatles soha nem játszott élőben.
MN: A She Loves Yout vagy az A Hard Day’s Nightot el tudja játszani négy ember, a Strawberry Fieldset vagy az I’m The Walrust bajosan.
HGY: Úgy hidaljuk át, hogy van nekünk is egy George Martinunk, ha úgy tetszik, Billy Prestonunk, Vecsei László, aki szintetizátoron játszik ilyen alkalmakkor. Előfordult már, hogy fúvósok és vonósok is közreműködtek, de ezt anyagi okokból ritkán engedhetjük meg magunknak. Amúgy a Beatles-dalok közel 80 százalékát autentikusan nem tudja előadni négy ember.
MN: Mennyire fontos, hogy egy az egyben szólaljanak meg a dalok?
HGY: Az a legfontosabb, hogy élőben szólaljanak meg! Nem akarjuk újból felvenni, nem akarjuk feldolgozni őket, egyszerűen megpróbáljuk úgy eljátszani, ahogy annak idején a Beatles elképzelhette.
MN: Számít ilyenkor a tagok személyisége?
HGY: Persze. Más korban élünk, más emberek vagyunk, bármennyire is ragaszkodunk az eredetihez, más lesz a végeredmény. Úgy gondolom, hogy a Beatles-emlékzenekaroknál a siker azon áll vagy bukik, hogy ez az eltérés merre viszi el az egészet. Örömteli, ha azt halljuk a koncert után, hogy teljesen olyan, mint az eredeti, mert azt mutatja, hogy valami átjött annak a korszaknak az atmoszférájából.
MN: Kellenek ehhez korabeli hangszerek, erősítők is?
HGY: Ha komolyan vesszük a dolgot, nem elég a frazírokat, a szólamokat, a dobtémákat leszedni, fontosak a hangszerek is. Nem csak azért játszom egy ’66-os Ludwig Black Oyster Pearl szerelésen, mert Ringónak is olyan volt, hanem azért, mert a most gyártott doboknak teljesen más hangzása van. Ugyanez áll a gitárokra is, sőt az erősítőkre. Hatalmas megtiszteltetés volt, hogy szerződött velünk a VOX, és a cég hivatalos Beatles-emlékzenekarává válhattunk.
MN: Honnan lehet beszerezni ilyen hangszereket?
HGY: Ahogy minden, ez is csak pénzkérdés. A retróhullám miatt manapság is gyártanak ilyeneket, de egy vagyonba kerülnek, nem beszélve az eredeti, ötvenéves hangszerekről. Nekem nagy mázlim volt a dobbal. Egy volt belőle az országban, még a Bergendyék hozták be valamikor a hetvenes években. Nem verték szét, időben lecsapott rá egy gyűjtő, végül tőle sikerült megvásárolnom.
MN: Hány műsorotok van?
HGY: Megpróbáltuk a teljes életművet feldolgozni. A pszichedelikus műsor és a sztenderd „slágerparádé” mellett van egy kifejezetten George Harrison munkásságára fókuszáló programunk is, amit a Calcutta trióval közösen szoktunk előadni. Emellett előfordul, hogy egy-egy teljes albumot játszunk el az első hangtól az utolsóig. Sőt két színházi produkciónk is van: egy Mikó Istvánnal és egy B. Tóth Lászlóval.
MN: Ezek szerint a The BlackBirds egy afféle szórakoztatóipari vállalkozás?
HGY: Teljes mértékben. Ez a szakmánk és a hivatásunk is.
MN: Már a megalakulás idején ez volt a cél?
HGY: Egyáltalán nem. Mindannyian a saját együtteseinkben zenéltünk – én például Takáts Tamással játszottam –, de összekötött bennünket a Beatles iránti rajongás, s úgy gondoltuk, miért ne próbálkozhatnánk egy ilyen produkcióval. 2004-ben kezdtünk, volt néhány sikeres fellépésünk, de minden bizonnyal az volt döntő, hogy rá egy évre felajánlottak egy féléves szerződést Mallorcán. Rockkocsmákban és szállodákban kellett játszanunk.
MN: Vendéglátózás?
HGY: Igen, ez az volt. A szezon végén marasztaltak is, sőt emelt gázsit ígértek, de inkább visszajöttünk, mert nem akartunk belefásulni ebbe. Viszont ez a féléves munka összerázta a csapatot, bizonyította, hogy jól tudunk együtt dolgozni. És amikor hazajöttünk, kiderült, hogy erre itthon is van igény.
MN: Úgy tudom, egy komoly Beatles-gyűjtemény tulajdonosa is vagy.
HGY: Amikor egészen kisgyerekként felfedeztem a szüleim lemezgyűjteményét, annyira megragadott a Beatles, hogy azonnal rajongóvá váltam, és mindent tudni akartam róluk. Az összes zsebpénzemet könyvekre, poszterekre, lemezekre költöttem, és ez a szenvedély a mai napig is tart. Ennek köszönhetően harminc év alatt komoly gyűjteményre tettem szert, valószínűleg nekem van az országban a legtöbb Beatles-plakátom, 130-140 darab, van néhány első-második kiadású lemezem és más ritkaságok. Ennek ellenére az autogramokat tartom a legnagyobb értéknek, vagyis inkább azt, hogy találkozhattam Paul McCartneyval és Ringo Starr-ral. És rajtuk kívül is egy csomó olyan legendával, akik valamiféleképpen kötődtek a zenekarhoz, bár e tekintetben azt hiszem, Tony Curtis a legemlékezetesebb.
MN: Tony Curtis?
HGY: Ő is szerepel azon a csoportképen, ami a Bors őrmester borítóján van. Amikor Budapesten járt, eljött az egyik koncertünkre méghozzá Bors őrmesteres pólóban. Kiderült, hogy nagyon büszke arra, hogy ő rajta van azon a híres képen. Úgy dedikálta a lemezt, hogy még be is karikázta rajta a fejét.
MN: Pete Besttel is találkoztál Liverpoolban. Milyen benyomást tett rád a könnyűzene legnagyobb lúzere?
HGY: Igen, találkoztunk és nagyon kedves és közvetlen volt. Mélységesen tisztelek mindenkit, akinek köze van a Beatles-mítoszhoz, de azért lássuk be, hogy Pete Best nem tudott jól dobolni, Ringo Starr viszont zseni volt. Pete-et ezért vágták ki a zenekarból, amikor George Martin szerződést ajánlott nekik. Szóval igaz, hogy „lúzer”, de kettőn állt a vásár.
MN: Többször felléptetek a liverpooli Cavern Clubban. Az nem olyan, mint egy skanzen?
HGY: Egyáltalán nem tűnik annak, nagyon is hétköznapi, sőt zenei szempontból egyáltalán nem jó hely. Kicsi a színpad, vacak az akusztikája, ragad a padló, szóval nem egy múzeumi látványosság. Ennek ellenére a magunkfajta rajongóknak olyan ez, mintha Krisztus koporsójához zarándokolnánk el, pláne, hogy nemcsak turistaként. Eddig úgy 15 alkalommal játszottunk a klubban, az egyik alkalommal Denny Laine előzenekaraként, ő Paul McCartney zenésztársa volt 1971–1979 között a Wingsben.
MN: A többiek is ennyire fanatikusak?
HGY: Igen, bár ez náluk más formában jelenik meg. Gitáros frontemberünk, Dobos László gitárokat készít és gyűjt, a gitáros-basszusgitáros testvérpár, Hajba Áron és Hajba Imre szintén a különleges hangszereket, erősítőket és effekteket gyűjti.
MN: Ma már Magyarországon is van egy Beatles-múzeum Egerben, s ti vagytok a „hivatalos zenekara”. Mit jelent ez pontosan?
HGY: Közösen ápoljuk a Beatles-hagyományt Magyarországon, tulajdonképpen erősítjük egymást… Reméljük, hogy a hatalmas – itthon egyedülálló – múzeumi gyűjtemény mellett eddigi 850 koncertünk is hozzájárult, hogy a Beatles ma is annyira népszerű Magyarországon.
MN: Noha szinte minden karácsonyra előkerül valami kuriózum, az „életmű” lezártnak tekinthető. Ti viszont hosszabb ideje együtt vagytok már, mint anno a Beatles. Nem unjátok?
HGY: Biztos meg lehet unni, de nekünk még nem sikerült. Azt lehet mondani, hogy a 689. koncertünk már nem volt akkora hatással ránk, mint az első öt, és vannak olyan helyek, ahol nem érezzük jól magunkat, de ezt valószínűleg bármelyik 13 éves zenekar elmondhatja magáról. De azt mindannyiunk nevében állítom, hogy nem fásultunk bele. Olyannyira nem, hogy ha vége van egy koncertnek és beülünk a buszba, akkor elég gyakran előfordul, hogy Beatlest hallgatunk hazafelé. Ha belefásultunk volna, ezzel biztos nem kínoznánk magunkat.
MN: Azért ebből éltek.
HGY: Igen, de ha utálnánk, elegünk lenne belőle, biztosan nem csinálnánk. Játszhatnánk más zenét, és mivel mindenkinek van „polgári” szakmája is, zenélnünk sem lenne kötelező.
MN: Mennyire stabil a rajongótáborotok? Beszélhetünk-e egyáltalán BlackBirds-rajongókról?
HGY: Cserélődnek a rajongóink. Megfigyeltük, hogy van egy kemény mag a koncerteken, de elmúlik 2-3 év, és eltűnnek, és jönnek helyettük újak. Az a legszebb az egészben, hogy nem nyugdíjasok, hanem tizen- és huszonévesek. De van néhány olyan rajongó, aki már 13 éve „velünk” van. Ez igazán megtisztelő.
MN: Az első magyar Beatles-emlékzenekar a Hungaria volt még rock and roll korszakuk előtti időkben. Nemcsak Beatles-számokat, de a Beatles modorában írt saját dalokat is játszottak magyar szöveggel. Ilyesmire nem gondoltatok?
HGY: Ebben a formában nem. Minden zenekari tagnak van olyan projektje, amiben saját dalokat játszik, de azoknak semmi köze nincs a Beatleshez. Láttam felvételeket Fenyő Miklósék akkori produkciójáról, és nagyon tetszenek is, de nekünk nincsenek és valószínűleg nem is lesznek ilyen ambícióink.
