Élve vagy halva - A Primal Scream és a Queens Of The Stone Age új lemeze

  • Greff András
  • 2013. június 30.

Zene

Az elmúlt húsz év két fontos és igen népszerű zenekara hosszú szünet után nagyjából egy időben jelentetett meg új lemezt. Mindkettő arra a kérdésre ad választ, hogy vajon milyen rockzenét lehet játszani most, hogy a rock and roll végképp kikopott a tömegkultúra meghatározó erői közül.

Rock and roll alatt persze nemcsak egy zenei stílust értünk, hanem mindazt a sok szépet és jót is, ami hagyományosan hozzá tartozott: az egzotikus nemi betegségeket, a szökéseket a rehabról, a telibe hányt rendőrautókat a letartóztatások után, a permanensen hadban álló rajongókat, a felgyújtott hotelszobákat és a kiátkozó nyilatkozatokat az öszszes kis- és nagyobb egyház részéről. A rock and roll szexi volt és veszélyes, illetve szexi volt, mert veszélyes - ám mindez most már tényleg a múlté. Alig látni ma fiatalt, aki a világ tetejére vezető utat gitárral a kézben tudná elképzelni: a dj-szakma akkor már sokkal reálisabb választás, de még az sem annyira, mint bármi, ami az információs technológiai újításokhoz kötődik. A globális rocksztárok kora lejárt, áttetsző, egymással mindent megosztó kisközösségeké a jövő, amelyekben a zene egyetlen színes motívum csupán a számtalan közül. A fáklyát a Rolling Stones emelte fel anno, és különös szépsége a sorsnak, hogy nagyon úgy néz ki: Mick és Keith halála fogja majd mindenki számára félreérthetetlenül kitenni a pontot ennek a rózsaszín filccel, vérrel és spermával írott történetnek a végére.

A Primal Scream és a Queens Of The Stone Age negyven feletti, még a régi rockkultúrában szocializálódott zenészei vannak annyira érzékeny művészek, hogy tisztában legyenek a ténnyel, miszerint valami kedvesnek a szemük előtt szakad mindörökre vége, a megváltozott helyzetre adott reakcióik azonban radikálisan különböznek egymástól. Előbbi a tagadás, utóbbi az elfogadás állapotát jeleníti meg új lemezével - ennek megértéséhez pedig bőven elegendő a két album nyitószámait egymás mellé tenni. A szaxofonnal összekoszolt 2013 olyan mesésen romlott tenorban indítja a Primal Scream tizedik lemezét, a More Lightot, hogy az még Iggy Popot is beindította volna a 70-es években, míg a QOTSA hatodik anyaga lassú és fekete monstrummal startol - rockkorszak utáni rockzenével, valamiféle poszt-art-rockkal, amely a stílushatárokat bátran figyelmen kívül hagyja. A Queens a stoner rockból indult, de előszeretettel olvasztott magába punk-, kraut- és szörfrockmotívumokat is, a Like Clockworkön azonban mindennek már csak halovány nyomai észlelhetők, és egyértelműen az ezeket hordozók a kevésbé érdekes számok. A Kalopsia süllyedő hajón felcsendülő éji zenéje, az If I Had A Tail lusta kaliforniai lézengése, a zenéjével kozmikus másnapot felfestő The Vampyre of Time... vagy a két záró tétel mélységes melankóliája viszont az év legerősebb teljesítményeinek oszlopába könyvelhető: leengedett függöny mögül szólnak bánatosan, tompán, de szívfacsaró erővel.

A More Light ezzel szemben villogó fényekkel írja fel az égre, hogy mi is az, amit engedtünk szép lassan kihalni a zenei világból. Összegző lemez, amely a zenekar színdús karrierjét is átfogja: van rajta gitáros tánczene, amfetaminízű Stones-variáns, közel-keleti dallamokkal megvadított zúzás, amely folkdalba omlik a végén, protopunk, pszichedélia, popérzékenység, sőt újdonságként még finom mozdulatokkal a zenei szövetbe hímzett desert blues-minták is. A QOTSA fél tucat kortársát szerepelteti új lemezén, amely majd' minden ízében a jelenről szól, a Primal Scream Robert Plantet fogja hadra, és a fájdalmasan elvesző múltról beszél tökéletes dalaival. Öregedő rockereknek (és ne legyenek illúzióink, 25 fölött ebbe a kategóriába tartozunk mindannyian) a More Light alighanem rokonszenvesebb lesz, de ha tíz-húsz esztendő múlva visszatekintünk erre az évre, a Like Clockwork beszél majd világosabban arról, hogy hol is volt a helyük a gitároknak, amiket annyira szerettünk.

Ignition, 2013; Matador/Neon Music, 2013

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után.