Élve vagy halva - A Primal Scream és a Queens Of The Stone Age új lemeze

  • Greff András
  • 2013. június 30.

Zene

Az elmúlt húsz év két fontos és igen népszerű zenekara hosszú szünet után nagyjából egy időben jelentetett meg új lemezt. Mindkettő arra a kérdésre ad választ, hogy vajon milyen rockzenét lehet játszani most, hogy a rock and roll végképp kikopott a tömegkultúra meghatározó erői közül.

Rock and roll alatt persze nemcsak egy zenei stílust értünk, hanem mindazt a sok szépet és jót is, ami hagyományosan hozzá tartozott: az egzotikus nemi betegségeket, a szökéseket a rehabról, a telibe hányt rendőrautókat a letartóztatások után, a permanensen hadban álló rajongókat, a felgyújtott hotelszobákat és a kiátkozó nyilatkozatokat az öszszes kis- és nagyobb egyház részéről. A rock and roll szexi volt és veszélyes, illetve szexi volt, mert veszélyes - ám mindez most már tényleg a múlté. Alig látni ma fiatalt, aki a világ tetejére vezető utat gitárral a kézben tudná elképzelni: a dj-szakma akkor már sokkal reálisabb választás, de még az sem annyira, mint bármi, ami az információs technológiai újításokhoz kötődik. A globális rocksztárok kora lejárt, áttetsző, egymással mindent megosztó kisközösségeké a jövő, amelyekben a zene egyetlen színes motívum csupán a számtalan közül. A fáklyát a Rolling Stones emelte fel anno, és különös szépsége a sorsnak, hogy nagyon úgy néz ki: Mick és Keith halála fogja majd mindenki számára félreérthetetlenül kitenni a pontot ennek a rózsaszín filccel, vérrel és spermával írott történetnek a végére.

A Primal Scream és a Queens Of The Stone Age negyven feletti, még a régi rockkultúrában szocializálódott zenészei vannak annyira érzékeny művészek, hogy tisztában legyenek a ténnyel, miszerint valami kedvesnek a szemük előtt szakad mindörökre vége, a megváltozott helyzetre adott reakcióik azonban radikálisan különböznek egymástól. Előbbi a tagadás, utóbbi az elfogadás állapotát jeleníti meg új lemezével - ennek megértéséhez pedig bőven elegendő a két album nyitószámait egymás mellé tenni. A szaxofonnal összekoszolt 2013 olyan mesésen romlott tenorban indítja a Primal Scream tizedik lemezét, a More Lightot, hogy az még Iggy Popot is beindította volna a 70-es években, míg a QOTSA hatodik anyaga lassú és fekete monstrummal startol - rockkorszak utáni rockzenével, valamiféle poszt-art-rockkal, amely a stílushatárokat bátran figyelmen kívül hagyja. A Queens a stoner rockból indult, de előszeretettel olvasztott magába punk-, kraut- és szörfrockmotívumokat is, a Like Clockworkön azonban mindennek már csak halovány nyomai észlelhetők, és egyértelműen az ezeket hordozók a kevésbé érdekes számok. A Kalopsia süllyedő hajón felcsendülő éji zenéje, az If I Had A Tail lusta kaliforniai lézengése, a zenéjével kozmikus másnapot felfestő The Vampyre of Time... vagy a két záró tétel mélységes melankóliája viszont az év legerősebb teljesítményeinek oszlopába könyvelhető: leengedett függöny mögül szólnak bánatosan, tompán, de szívfacsaró erővel.

A More Light ezzel szemben villogó fényekkel írja fel az égre, hogy mi is az, amit engedtünk szép lassan kihalni a zenei világból. Összegző lemez, amely a zenekar színdús karrierjét is átfogja: van rajta gitáros tánczene, amfetaminízű Stones-variáns, közel-keleti dallamokkal megvadított zúzás, amely folkdalba omlik a végén, protopunk, pszichedélia, popérzékenység, sőt újdonságként még finom mozdulatokkal a zenei szövetbe hímzett desert blues-minták is. A QOTSA fél tucat kortársát szerepelteti új lemezén, amely majd' minden ízében a jelenről szól, a Primal Scream Robert Plantet fogja hadra, és a fájdalmasan elvesző múltról beszél tökéletes dalaival. Öregedő rockereknek (és ne legyenek illúzióink, 25 fölött ebbe a kategóriába tartozunk mindannyian) a More Light alighanem rokonszenvesebb lesz, de ha tíz-húsz esztendő múlva visszatekintünk erre az évre, a Like Clockwork beszél majd világosabban arról, hogy hol is volt a helyük a gitároknak, amiket annyira szerettünk.

Ignition, 2013; Matador/Neon Music, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.