Élve vagy halva - A Primal Scream és a Queens Of The Stone Age új lemeze

  • Greff András
  • 2013. június 30.

Zene

Az elmúlt húsz év két fontos és igen népszerű zenekara hosszú szünet után nagyjából egy időben jelentetett meg új lemezt. Mindkettő arra a kérdésre ad választ, hogy vajon milyen rockzenét lehet játszani most, hogy a rock and roll végképp kikopott a tömegkultúra meghatározó erői közül.

Rock and roll alatt persze nemcsak egy zenei stílust értünk, hanem mindazt a sok szépet és jót is, ami hagyományosan hozzá tartozott: az egzotikus nemi betegségeket, a szökéseket a rehabról, a telibe hányt rendőrautókat a letartóztatások után, a permanensen hadban álló rajongókat, a felgyújtott hotelszobákat és a kiátkozó nyilatkozatokat az öszszes kis- és nagyobb egyház részéről. A rock and roll szexi volt és veszélyes, illetve szexi volt, mert veszélyes - ám mindez most már tényleg a múlté. Alig látni ma fiatalt, aki a világ tetejére vezető utat gitárral a kézben tudná elképzelni: a dj-szakma akkor már sokkal reálisabb választás, de még az sem annyira, mint bármi, ami az információs technológiai újításokhoz kötődik. A globális rocksztárok kora lejárt, áttetsző, egymással mindent megosztó kisközösségeké a jövő, amelyekben a zene egyetlen színes motívum csupán a számtalan közül. A fáklyát a Rolling Stones emelte fel anno, és különös szépsége a sorsnak, hogy nagyon úgy néz ki: Mick és Keith halála fogja majd mindenki számára félreérthetetlenül kitenni a pontot ennek a rózsaszín filccel, vérrel és spermával írott történetnek a végére.

A Primal Scream és a Queens Of The Stone Age negyven feletti, még a régi rockkultúrában szocializálódott zenészei vannak annyira érzékeny művészek, hogy tisztában legyenek a ténnyel, miszerint valami kedvesnek a szemük előtt szakad mindörökre vége, a megváltozott helyzetre adott reakcióik azonban radikálisan különböznek egymástól. Előbbi a tagadás, utóbbi az elfogadás állapotát jeleníti meg új lemezével - ennek megértéséhez pedig bőven elegendő a két album nyitószámait egymás mellé tenni. A szaxofonnal összekoszolt 2013 olyan mesésen romlott tenorban indítja a Primal Scream tizedik lemezét, a More Lightot, hogy az még Iggy Popot is beindította volna a 70-es években, míg a QOTSA hatodik anyaga lassú és fekete monstrummal startol - rockkorszak utáni rockzenével, valamiféle poszt-art-rockkal, amely a stílushatárokat bátran figyelmen kívül hagyja. A Queens a stoner rockból indult, de előszeretettel olvasztott magába punk-, kraut- és szörfrockmotívumokat is, a Like Clockworkön azonban mindennek már csak halovány nyomai észlelhetők, és egyértelműen az ezeket hordozók a kevésbé érdekes számok. A Kalopsia süllyedő hajón felcsendülő éji zenéje, az If I Had A Tail lusta kaliforniai lézengése, a zenéjével kozmikus másnapot felfestő The Vampyre of Time... vagy a két záró tétel mélységes melankóliája viszont az év legerősebb teljesítményeinek oszlopába könyvelhető: leengedett függöny mögül szólnak bánatosan, tompán, de szívfacsaró erővel.

A More Light ezzel szemben villogó fényekkel írja fel az égre, hogy mi is az, amit engedtünk szép lassan kihalni a zenei világból. Összegző lemez, amely a zenekar színdús karrierjét is átfogja: van rajta gitáros tánczene, amfetaminízű Stones-variáns, közel-keleti dallamokkal megvadított zúzás, amely folkdalba omlik a végén, protopunk, pszichedélia, popérzékenység, sőt újdonságként még finom mozdulatokkal a zenei szövetbe hímzett desert blues-minták is. A QOTSA fél tucat kortársát szerepelteti új lemezén, amely majd' minden ízében a jelenről szól, a Primal Scream Robert Plantet fogja hadra, és a fájdalmasan elvesző múltról beszél tökéletes dalaival. Öregedő rockereknek (és ne legyenek illúzióink, 25 fölött ebbe a kategóriába tartozunk mindannyian) a More Light alighanem rokonszenvesebb lesz, de ha tíz-húsz esztendő múlva visszatekintünk erre az évre, a Like Clockwork beszél majd világosabban arról, hogy hol is volt a helyük a gitároknak, amiket annyira szerettünk.

Ignition, 2013; Matador/Neon Music, 2013

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."