Zene

Mi tagadás, García Lorca ösztrogéntől tüzelő modern kori klasszikusát a pragmatikus színházigazgatók rendszerint akkor veszik elő, ha a társulatukban nagy számban mutatkoznak hálás szerepre várakozó, helyzetükkel elégedetlen színésznők. A Fesztiválszínházban bemutatott produkció természetesen nem ez az eset, hiszen a dráma 2006-os Off Broadway-musicalváltozatának honosítására alkalmilag összeszövetkező művészek majd' mindahányan más-más teátrumból, különböző színházi formációk felől érkeztek: ki az Operettből, ki meg a Nemzetiből, a Magyar Színházból, az Örkényből, s persze a HOPPart csapatából.

Szerzetesek ülik körül az asztalt, borral, Csajkovszkijjal és a halál biztos tudatával telik az este. A nagyjelenetben vagyunk.

A vészhelyzetek kezelésében az első 10-15 perc sorsfordító lehet - nem mindegy hát, hogy ez idő alatt a hajunkat tépjük, vagy valami értelmesre is futja. A Magyar Gyermekmentő Alapítvány munkatársai öt éve áldozatkészen, "mellékállásban" mentik a legkisebbek életét.

Az utóbbi néhány hónapban négy olyan hazai rocklemez is megjelent, amelyekbe nehéz volna belekötni.

időket élünk, nem kell részletezni, de túl leszünk rajta, addig pedig tessenek csak megnézni ezeket a lemezeket, tök jól el lehet velük időzni.

Ha a nagy hatású hetvenes évekbeli csajbanda viselt dolgai felől Floria Sigismondi játékfilmjéből tájékozódunk, két fő állításhoz fogjuk magunkat hozzásegíteni: a zenekarban csak Joan Jett és Cherie Currie számított, és a Runawaysnek csupán az első lemeze volt említésre méltó (az is csak azért, mert rajta volt a Cherry Bomb). Mindkettő fájdalmas csúsztatás - még akkor is, ha tudjuk: az első nem az alkotókon múlott, hiszen sem (a Joan Jett-tel vagy harminc éve fasírtban lévő) Lita Ford, sem Jackie Fox nem adott engedélyt rá, hogy két villanásnál többet mutogassák őket a vásznon. Sigismondi munkája persze mindezzel együtt is lehetett volna érdekes.

Az ügynökös (Kémek a porfészekben; Az ügynök élete), retrós (Budapest és Balaton retró) és "népes" (Plázák népe, Partik népe) filmjeiről ismert rendező friss DVD-kiadványában három régebbi történelmi dokut tett egymás mellé a tematikus rokonság alapján.

A magyar filmesek sík idióták. Nekem tetszik, ízlelgetem még egy kicsit: a magyar filmesek tök hülyék. S bátran menjünk csak bele a részletekbe is: tehetségtelenek, minden elvtelenségen túl is megalkuvók, ellenben teljesen el vannak szállva maguktól, viszont még nagyon rondák is - még az ág is őket (ki mást?) húzza. Mivel mindezt nem én állítom róluk, hanem Sára Júlia, nem is tudom, mit keresek itt. Mit tudok, mit akarok, mit lehet ehhez még hozzátenni? Nos, rossz hírem van.

Nemigen tudok elképzelni olyan történelmi pillanatot, társadalmi berendezkedést, szellemi-anyagi diszpozíciót, amelyben - vagy amelynek ellenére - ne lenne lehengerlően aktuális Székely János remekműve, a Caligula helytartója. Amiként nemigen tudok elképzelni olyan egyéni, ha tetszik, magánéleti állapotot, amelyből a figyelem egyszer csak ne navigálna végképp a dráma súlyos dialógusaira.

A békebeli Berlin-élmény, az új békebeli külön irodalmi kategóriává nőtte ki magát. Persze a régivel sem volt ez másképp. Berlin a régi-új kedves, s e viszony, mely e múltjaival, művészeivel és kávéházaival oly példás kapcsolatot ápoló városhoz fűzi a fapadra tapadva utazókat, tartósnak ígérkezik. S míg Budapest híresen múltba révedő város, Berlinnel kapcsolatban főleg jelen idejű a vágyakozás. A múlt, köszöni, feldolgozásra került. Tiszta a lap, s e tiszta lapon már jó ideje a díszítő megoldásoké, a szépészeti beavatkozásoké a terep.

Miért éppen Japánban megy túl minden határon a képregény- és rajzfilmfigurák, az ember-, állat-, emberállat-, gépember- és egyéb kabalák, szóval a mindenféle "karakterek", a velük díszített tárgyak iránti lelkesedés, amely töretlen piaci kereslet formájában nyilvánul meg? Jó, belátom, hogy erre csak valami nagyon homályos, tépelődve pszichologizáló választ adhatott volna a Japán Alapítvány utazó kiállítása. Igazából adott is, mert az elvehető (kár, hogy csak angol nyelvű, kár, hogy túlságosan kis betűs, viszont nagyon rózsaszín címlapú) füzetkében van pár mondat arról, hogy ezeket a figurákat lelki támaszul, vigaszul, egyfajta szeretet- vagy társpótlékként használják nemcsak a serdületlen korosztályok, hanem érett felnőttek is, akik - főleg olvasmányaikban - közelről és átélten követik kedves hőseik nemes kalandjait, életük regényes fordulatait. De a stressz, a kudarcok elől mindenhol mindenki menekül - miért van az, hogy a japánoknál ennek ilyen kizárólagos (amilyennek a kiállítás is sugallja) ez a mesterséges világokba vezető útja? Nem érzem úgy, hogy választ kaptam volna.

A két könyv ugyan véletlenül került egymás mellé, de sok közük van egymáshoz. Mindkettő a közép-európai (illetve az egyik ezen belül csak a magyarországi) romák életét mutatja be, éles szemmel nézve a felszín, a sztereotípiák mögé, s mindkettő egyszerre keserít el mélységesen, és ad némi halvány reményt.

Tíz éve adta ki elsô lemezét a Superbutt – azóta nagyjából mindent elértek, amit metállal Magyarországon el lehet. A zenekar énekese, Vörös András örökmozgó figura: egyebek mellett ô a Skalar Music koncertszervezô cég hazai vezetôje is.

Igazából sohasem értettem, miért, milyen okból kell Algírnak írni és ejteni a város nevét, szóval nekem az alzsírozáshoz egyáltalán nincs szükségem idézőjelre. Jó, persze, távolítás, hiszen a kötet fele maga is közvetett szöveg, idézet (a családi levelezésből).