PSYCHO MUTANTS: TANGO WITH ME A Psycho Mutants névről az ember azonnal egy sátáni intenzitással tekerő, nagybőgő/Gretsch-gitár/dob felállású psychobillytrióra asszociál. Ebben van is némi igazság, hiszen a 2003-ban alakult zenekar egyértelműen psychobillycsapatként indult, és a gitárjátékban (főleg a jellegzetes tremolótechnikában) meg a hangzásban ma is fel lehet fedezni, hogy a dalok elkövetői szörfzenén, illetve rocka- és psychobillyn szocializálódtak. A PM azonban már réges-rég eltávolodott a tiszta psychobillytől: a hattagú, trombitát és tangóharmonikát is felvonultató zenekar olyasfajta zenét játszik, amely egyfelől a korai, Tom Waitsbe borult, még angolul éneklő Quimbyhez köthető (csak annál jóval vérbőbb és dinamikusabb), másfelől pedig a Gogol Bordellóhoz. Tehát szvinges, countrys, sanzonos alapok némi világzenei hatással nyakon öntve, az angol szavakat kellemesen ropogtató decens, mély énekhanggal. Ugyan a spanyolviaszt ezzel a lemezzel sem találta fel a Psycho Mutants, és a külföldi producerrel kevertetett felvétel még mindig nem éri el a csapat legendásan intenzív koncertjeinek csatakosságát, a Tango With Me nem tűnik holtvágánynak - és jó jel, hogy a címadó dalt már nekem is sikerült elkapnom itt-ott, pedig alapvetően nem hallgatok rádiót. (Mamazone, 2010) ****
OZONE MAMA: THE STARSHIP HAS LANDED Az Ozone Mama nem egy szerencsés brigád: debütáló lemezüket már 2009 vége felé elkezdte rögzíteni a csapat, és legalább fél éve meg kellett volna jelennie (be is harangozták, bár akkor még High Octane Fuel Baby címmel). Ez a zenekar abszolút megérdemelné, hogy jóval előrébb tartson: a mostanság is divatban lévő retrós, rock 'n' rollos vonalnak egyértelműen a legjobb hazai képviselője, amely két titkos fegyverrel is rendelkezik. Az egyik a zenekar életre hívójának, Gábor András gitárosnak a játéka, aki ugyan sem technikában, sem stílusban nem forgatja fel gyökerestül a bluesalapú rockgitározás többé-kevésbé megmerevedett szabályrendszerét, a már bevált megoldásokat mégis képes nagyon frissen és energikusan alkalmazni, úgy, hogy öncélú magamutogatásnak nyoma sincs a lemezen. A másik pedig Székely Marci énekes, aki pont az ebben a stílusban ideális, kicsit rekedtes, de nagyon érzelemdús orgánummal bír. Ez a két összetevő a megfelelően eltalált dalokkal együtt gyakorlatilag mind élőben, mind lemezen verhetetlenné teszi a hazai rock 'n' roll színtéren az Ozone Mamát. (Musicart, 2010) **** és fél
GRAND MEXICAN WARLOCK: AEONS Ha dizájndíjat is kellene osztani e négy zenekar között, akkor a Grand Mexican Warlock lemezének gyönyörű csomagolása - egy fekete, dombornyomott papírdobozkában fekszik a füzet és a korong - biztosan az első helyen végezne. A supergroupnak is nevezhető GMW - a zenekar agya az a Szabó Laci, aki a Blind Myself és az Idoru dobosaként lett ismert, itt viszont gitározik, sőt bendzsón és mandolinon is játszik, társai meg többek közt szintén az Idoruból, a Subscribe-ból, illetve a Jazzékielből ismerősek - első lemeze a borítóhoz hasonlóan átgondolt, komoly munka. Talán túl komoly is, hiszen hetven percbe préseltek tizenkét komplex, sűrű és rétegzett hangszerelésű dalt, olyasfajta témákkal megpakolva, amelyeket nyugodt szívvel sorolnék a progresszív rockhoz, ha ez a skatulya nem lett volna teljességgel lejáratva az elmúlt tizenöt évben. Az Aeons a stílus eredeti értékeit hordozza magában: masszív hetvenes évek hangulat, sok pszichedélia, időnként meghökkentő váltások; összességében egyáltalán nem könnyen emészthető zene, de a jól eltalált témáknak, az olykor oda-odarakott ragadós énekdallamoknak és az érdekes, váratlanul beérkező kikacsingatásoknak köszönhetően mégis elég addiktív ahhoz, hogy az ember szívesen beleássa magát. Magyarországon már az is csoda, hogy egy ilyen anyag egyáltalán megjelenhetett, úgyhogy nem lehet nem drukkolni a zenekarnak. (Mamazone, 2010) **** és fél
ANGERTEA: DISTRUST EP A háromszámos Angertea-kislemez története már-már mesébe illik: a zenekart tavaly tavasszal fedezte fel a Myspace-en (a Nevermore vagy a Nile lemezeiről ismerhető) Neil Kernon amerikai csúcsproducer, aki felajánlotta a zenekarnak a közös munka lehetőségét. Ennek eredménye a Magyarországon felvett, Kernon által kevert és a szintén neves Alan Douchet által masterelt anyag. Az Angertea tagjai vélhetően komoly önigazolásként élik meg a jeles producerek és a vendégként meghívott Scott Reeder (ex-Kyuss) basszusgitáros szereplését, ugyanakkor a Distrust nem a jól csengő nevek miatt kiváló, hanem a zenekar teljesen kiforrott világa teszi nemzetközi szinten is azzá. Nem a tömegek zenéje ez: a vészjóslóan induló, majd szomorú pszichedéliába torkolló Frog In The Owen például egy több mint hétperces dalmonstrum Mihály Gergely jellegzetes, kicsit egy képzetlen, ámde szívből-erőből éneklő népdalénekesre (még a dallamok is hasonlóak) emlékeztető hangjával és fülrepesztően disszonáns, a hangképből mégsem kilógó gitártémákkal. Ha egy csöppnyi igazság volna a földön, akkor a szélsőséges zenekarairól hírhedt Relapse azonnal leszerződtetné a nagymágocsi zenekart, hiszen még a legendás kiadó nem kevésbé legendás zenekarai közt is az előkelő élbolyban lehetnének. (Szerzői kiadás, 2011) *****
