Miért éppen Japánban megy túl minden határon a képregény- és rajzfilmfigurák, az ember-, állat-, emberállat-, gépember- és egyéb kabalák, szóval a mindenféle "karakterek", a velük díszített tárgyak iránti lelkesedés, amely töretlen piaci kereslet formájában nyilvánul meg? Jó, belátom, hogy erre csak valami nagyon homályos, tépelődve pszichologizáló választ adhatott volna a Japán Alapítvány utazó kiállítása. Igazából adott is, mert az elvehető (kár, hogy csak angol nyelvű, kár, hogy túlságosan kis betűs, viszont nagyon rózsaszín címlapú) füzetkében van pár mondat arról, hogy ezeket a figurákat lelki támaszul, vigaszul, egyfajta szeretet- vagy társpótlékként használják nemcsak a serdületlen korosztályok, hanem érett felnőttek is, akik - főleg olvasmányaikban - közelről és átélten követik kedves hőseik nemes kalandjait, életük regényes fordulatait. De a stressz, a kudarcok elől mindenhol mindenki menekül - miért van az, hogy a japánoknál ennek ilyen kizárólagos (amilyennek a kiállítás is sugallja) ez a mesterséges világokba vezető útja? Nem érzem úgy, hogy választ kaptam volna.
A liftből a kiállítótérbe lépve hatalmasra nagyított fényképeket látunk. Az egyiken őszülő halántékú férfi végez valami nagyon koncentrált testgyakorlatot betonba ékelt növényzettől környezetten. "Kisgyermekként annyira vágyott egy karaktertranszformációs övre, hogy olykor álmodott is róla. És idén végül valósággá vált az álom: titokban átváltozhat a cég székházának tetején. Micsoda fantasztikus érzés!" - valahogy így szól az angol nyelvű képaláírás, és valóban: emberünk valami idétlen övet visel, kiugró fénylő vörös félgömbbel a hasán.
Valójában a körben futó kiállítás végpontján állunk, mondhatni, benne a konklúzióban: a fotók azt illusztrálják, hogy a főleg képregényekből, rajzfilmekből, de leginkább mindkét hasznosítási formából kiemelkedett figurák, vagyis karakterek ott vannak mindenütt a japán hétköznapokban, mindenféle tárgyakként, mindenféle tárgyakra applikálva. Körülöttünk könnyed, színes, fényes,
tapintásra ingerlő szobrocskák
- persze nem lehet hozzájuk nyúlni, üvegkocka védi őket, biztosan nagyon értékesek: animehősnők ezek, darázsderék, szűk és takarékos öltözéküket szétfeszíti a mellük, tűsarkukról minden bizonnyal játszva felröppennek, ha győzni kell. Nem világos, hogy ez itt micsoda: leginkább kontextuslebegtetés, így hát szemlélhetjük a figurákat műalkotásként is, reklámként is, de akár a japán nőideál átalakulásának illusztrációjaként is. A hódítás kétségkívül hálásabb szerep - állapítjuk meg európai böszmeséggel -, mint a szepegő engedelmeskedés. Egy tisztességes otaku bizonyára tudja, melyikük kicsoda-micsoda.
Ez az egyik fontos kifejezés, amit kiemelnek a rendezők. Nyugaton kifejezetten a mangagyűjtőkre használják, ha jól értem, Japánban viszont mindenki otaku, akinek van valami magánszenvedélye, hobbija; a lényeg a magas fokú megszállottság. Nem igazán látom, mi ebben a különleges helyi sajátosság, mindenesetre a jelenséget a hetvenes évektől eredeztetik, amikortól izmosodni kezdett a japán társadalom fogyasztói jellege.
Izgatottan érdeklődő tizenéves látogatók Godzilláról sutyorognak, miközben a legújabb generációs alakokat nézik. Az 50-60-as éveket tárgyaló kiállításegység nem beszél erről a korai karakterről, pedig a kissé esetlegesnek tűnő, de távolról sem szellemtelen, a fogyasztói kultúrára összpontosító kronológia szerint ekkor már elkezdődött a televíziózás Japánban. Az itt megjelenő Ultraman nevű, "életnagyságban" is kiállított robot még mintha a húszas évek, konkrétan Fritz Lang Metropolisa formavilágát idézné, ami a vele egyidős, szintén manga-alakként született, majd animációs filmhőssé cseperedő vasemberről, a Tetsujin 28 go nevű szörnyalakról már nem mondható el. Ez leginkább valami felgyorsult, ámde zsákutcás törzsfejlődési út végére érkezett cserebogárra emlékeztet, szemben Astro Boyjal, aki le sem tagadhatná a rokoni szálakat, amelyek Miki egér családjához fűzik.
A következő évtized aztán ismerős figurákkal köszönt ránk. Különös, hogy a későbbiekben aztán még többször felbukkanó ember-állat keverék figurák ekkor keletkezett korai példánya, a Moncsicsi milyen hamar elterjedt nálunk is - miközben kortársa, Hello Kitty, a száj nélküli, viszont masnis minimálcica jó három évtizedes késéssel, csak az elmúlt években vált a cukiság netovábbjává. Ez a figura egy új jelenség, a kawaii (= aranyos) kultúra (piac?) startjeleként robban be a karakterszíntérre - tudósít a kísérő szöveg. Egy tisztességes otakunak azt is illik tudnia, hogy Hello Kitty (vagyis Haro Kiti, eredeti nevén Fehér Kitty, miként előképe, egy Japánban honos macskafajta) kedvenc étele az anyukája által készített almatorta, kedvenc szava a "barátság", és mindenféle édi kis dolgokat gyűjt, de mindez semmi: a vércsoportja A pozitív. Egy csupa Hello Kitty-tárggyal berendezett lányszoba émelyítő látványa teszi teljessé kawaii-élményünket, őszinte aggodalmat ébresztve bennünk a japán néplélek jövőbeli finomhangoltságát illetően.
A technika fejlődése behozta a videojátékokat, ami újabb karakterek népszerűségéhez vezetett. A csúcspontot a Pokémon jelenti, amely immár háromezer milliárd jen értékű bevételt (1 jen = kb. 2,45 forint) kaszált. És ne feledkezzünk meg a folyamatos gondoskodást igénylő Tamagocsi nálunk pár év alatt lecsengett népszerűségéről sem! (Az újabb, mobiltelefonon át is szeretgethető változat divatja mintha elkerülne bennünket.)
A fantázia korlátai ledőlni látszanak, előttünk a jövő: a rajzfilmbeli Yawaraka Tank, egy édes kicsi - fegyvertelen - tankocska (van belőle lány és fiú is), továbbá a különféle események (olimpiák, világkiállítások stb.) kabalái nyomán az egyes városokat népszerűsítő kawaii figurák: az eddigi csúcs Sentokun, egy szarvakat viselő, kicsit Buddha-szerű, esetlen, de igen barátságos alak.
Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, nyitva február 14-ig
