A két könyv ugyan véletlenül került egymás mellé, de sok közük van egymáshoz. Mindkettő a közép-európai (illetve az egyik ezen belül csak a magyarországi) romák életét mutatja be, éles szemmel nézve a felszín, a sztereotípiák mögé, s mindkettő egyszerre keserít el mélységesen, és ad némi halvány reményt.
Az Amerikában született Isabella Fonseca maga mondja nagyszerű könyvének egy helyén, hogy mindenekelőtt a kíváncsiság vezette Kelet-Európába - meg talán az is, hogy az egyik nagymamája magyar volt, akivel be is barangolta ezt a vidéket az átkosban; akkor keltették fel érdeklődését - épp Budapesten - az "indiaiak". A kelet-európai változások idején joggal érezte úgy, hogy "az ő sorsuk alakulása mutatja majd meg a világnak, miféle demokráciák nőttek ki a káoszból".
Megmutatta.
Fonseca 1991 és '95 között járta be újra e vidám és egyre vidámabb tájat, elment sok helyre, például Albániába, Bulgáriába, a volt Csehszlovákiába, Lengyelországba, Romániába, a volt Jugoszláviába. Egész különleges képessége van az elfogulatlanságra, a kapcsolatteremtésre, a beilleszkedésre. Egy teljes nyarat tölt Tirana külvárosában, az 1950-es években a szeméttelepre épült, hangulatos nevű Kinostudio negyedben egy cigány családnál. Elfogadják, sőt megszeretik. A titkát egy látszólagos apróság árulja el a legjobban: feltűnést kelt napi kétszeri fogmosásával, és rácsodálkoznak a fogkeféjére. Leírja, hogy vele szemben házigazdái "csak akkor mostak fogat, ha szükségét érezték (vagyis úgy hetente egyszer); fogkefének az ujjukat használták, és sok-sok sót (...) fogkrém gyanánt." Leírja, de eszébe sincs kommentálni, minősíteni.
A Menni, menni, muszáj menni... kötet az ELTE szociálismunkás-hallgatóinak az igencsak értő kezű fotóművész, Horváth Dávid által válogatott fényképeit tartalmazza, amiket Borsod, Heves és Nógrád megye kistelepülésein készítettek, feltehetően tavaly. A résztvevők némelyike, mint ezt a képek közé szúrt vallomásrészleteikből megtudjuk, nem volt mentes az előítéletektől, de ezeket az előítéleteket a megtapasztalt valóság szinte azonnal oldani tudta: "Megmondom őszintén, fenntartásaim voltak a cigányokkal kapcsolatban. De szinte minden helyre beengedtek, nagyon kedvesek voltak, és megváltozott a véleményem róluk. Számomra felfoghatatlan volt idáig, hogy ilyen kedvesek is tudnak lenni, ennyire barátságosak, gyermekcentrikusak." Tudnak, persze, ha nem veszik el tőlük a hajlandóságukat és a lehetőségüket. (Mert ahhoz is lehetőség kell, kedvesnek lenni.) Rendkívül érdekesek egy óvónő szavai: "Az óvodában a gyerekek között egyáltalán nincs elkülönülés. (...) A nagycsoportos kor az, amikor már érdeklődnek az iránt, hogy ki a cigány, ki nem, meg az miért ilyen meg miért olyan." Az előítéletes felnőtt-társadalom lelkesen adja tovább az előítéleteket, a felnövő nemzedék tagjai közül pedig csak igen kevesen lesznek az ELTE szociálismunkás-hallgatói.
Fonseca részletes, hiteles képet rajzol a rendszerváltások utáni Kelet-Európa cigányairól. Bemutatja mindennapjaikat, szokásaikat az étkezéseiktől a hitbéliekig. A második fejezetben elmondja a történetüket, kivándorlásukat Indiából, megérkezésüket a Bizánci Birodalomba, majd a Balkánra, még később Európába. A negyedikben a cigányok egykori rabszolgaságáról szól, ami több mint négy évszázadig tartott Havasalföld és Moldva területén, egész 1856-ig. A porrajmosról, a cigány holokausztról szóló hetedik fejezet, A felfalatás túlzás nélkül nevezhető torokszorítónak. Ebben a fejezetben állapítja meg a mindig határozottan, sőt keményen fogalmazó szerző, hogy "Európa államaiban időtlen idők óta nagyszabású keresztes hadjárat folyik a cigányság ellen."
Mondhatnánk, hogy a kiadó megkésetten adta ki Fonseca 1995-ös könyvét (a kiváló, érzékletes fordítás Elekes Dóra munkája). Riportkönyvnél nagyon nagy idő másfél évtized. De Kelet-Európa úgyszólván a kiadónak dolgozik. A magyar változat számára 2009 legelején írt Utószavában Fonseca a kérdésre, hogy javult-e valamit a helyzet, maga feleli, hogy "[a] legalapvetőbb szinten, így például az egészségügyi viszonyok és a lakásviszonyok szintjén a nagy többség számára egyértelműen nem." A marginalitás nem csökkent, sőt a cigányok világa és a modern világ közti szakadék egyre mélyül. Igaz, az unió "seregnyi kezdeményezést" indított el, és rengeteg pénzt különített el rájuk, de a segélyek elosztásának rendszere nem hatékony. Mert, mondja Fonseca, a legtöbb országban hiányzik a politikai akarat.
A Menni, menni... kötet képeinek majd mindegyikén gyerek, gyerekek. Még nemigen találkoztak előítéletekkel, még kíváncsiak, nyitottak. Nincsenek sebeik, tán a szegénységük sem fáj nekik. Gyanútlanok. Minden előttük áll. Vagy inkább állhatna. A könyv második részében neves értelmiségiek - Dés László, Ferge Zsuzsa, György Péter, Neményi Mária, Spiró György és mások - fűznek elgondolkodtató kommentárokat a fotókhoz. Ferge Zsuzsa írja, hogy már globális szinten is elég forrás van ahhoz, hogy a világ szegényei, köztük a cigányok ne éhezzenek, ne fázzanak, "Magyarországon pedig ennél is magasabbra állítható a minimum".
A kormány ott áll a Rhodus partján, kétharmados lába immár a vízbe lóg. Igazán kíváncsi vagyok, hogy Balog Zoltánnal és Farkas Flóriánnal az oldalán mit is fog tenni. "nody-Molnár Dóra egyelőre arról ír a januári Kritikában, hogy hogyan számolják fel az oktatásban az integrációs pedagógiai rendszert, amely Hoffmann Rózsa szerint nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Nem is hiányzik a politikai akarat.
Fordította: Elekes Dóra. Európa, 2010, 552 oldal, 3800 Ft; Napkút, 2010, 120 oldal, 1990 Ft
