Magyar Narancs: Hogy kezdtél a zenélés mellett koncerteket is szervezni?
Vörös András: Véletlenül. Volt egy közös koncertünk a Wigwamban az Ignite-tal, amit a barátaink szerveztek, akik nem vetik meg az alkoholt: ha jó az elővétel, délután egykor nyílik az első sör, ha nem annyira jó, akkor háromkor. Az a koncert elég jól sikerült, úgyhogy este tízkor, amikor elszámolásra került volna a sor, éppen saturészegen feküdtek valamelyik pad alatt, így a turnémenedzsernek nem volt kivel rendeznie a számlát. Mivel haverokról van szó, én meg tudok angolul, gondoltam, segítek. Bementünk az irodába, a menedzser meg elkezdett üvölteni, hogy hol vannak a számlák. Mondtam neki, hogy én csak az előzenekar énekese vagyok. Ja, azt mondja, akkor gyere, igyunk egy sört, leszarom, jó lesz így is, a gázsit megkaptuk, az a lényeg, csak hát ez a munkaköri leírásunk, hogy ilyenkor üvölteni kell egy kicsit. A következő itthoni Ignite-koncerten Zoli (a magyar származású Téglás Zoli, az Ignite énekese - K. B.) már engem hívott fel, hogy látta, a múltkor is én csináltam, meg bennem megbízik, nem akarom-e megcsinálni. Jó, mondom, mibe telik, a Superbuttnak is volt már koncertje a hajón, amit én szerveztem, a munkafolyamat most is ugyanaz, csak több az ember, és drágábbak a jegyek. Később Soós Balázsék kaptak egy ajánlatot a Sick Of It Alltól, és odajöttek hozzám, hogy nem csináljuk-e együtt, mert ha bukunk, legalább háromfelé oszlik a veszteség. Na, az egy 650 fős telt ház volt egy csomó nyereséggel, azóta is ritkán látni ilyet. Az volt az aranykor, nem kellett még se cég, se semmi ilyesmi - emlékszem, az In Flames-koncert után Jakab Zoli kijött a PeCsa elé a parkba egy nagy köteg húszezressel, és elkezdte leszámolni a kezünkbe - aztán másnap összefutottunk a Westendben a deszkás bolt előtt, ahol mindenki új cipőket vett magának.
MN: Amikor pedig mindehhez már cég kellett, abból lett a Budapest Rock and Roll (BPRNR) szervezőiroda és zenekari közösség. Miért van most parkolópályán?
VA: Már csak hivatalosan létezik a cég. Úgy indult, hogy 2002-ben csináltunk egy honlapot, ahová feltettük páran a koncertjeink dátumait, hogy ne szervezzünk egymásra, aztán ehhez egyre többen csatlakoztak. Ez nagyjából ugyanakkor volt, amikor már nem lehetett bonbonos dobozba szedni a belépőt a bejáratnál, hanem mindenről számlát kellett adni, ezért valahogy a honlap mellé bejött még a koncertek szervezése is, később meg a pólógyártástól kezdve a tehetségkutató szervezéséig mindenféle; a koncertszervező részleg viszont már két éve átalakult a Skalar Musická. A látható felület, a zenekarok közössége pedig a természetes evolúciónak köszönhetően egy idő után elfáradt: a régiek elmentek, a fiataloknak pedig már nem volt annyira izgalmas, ahogy az öcs sem hallgatja csak azért sem ugyanazt a zenét, amit a bátyja.
MN: A BPRNR néha magyar együtteseknek is szervezett turnét külföldön, a Skalar viszont csak külföldi zenekarokat hoz be.
VA: Igen, próbáltunk egymásnak segíteni ilyesmiben. A legtöbbekben elfogyott a lendület - kevesebben nézegetnek külföld felé az Isten Háta Mögöttnek és a Petőfi rádiónak köszönhetően. Az IHM volt az első zenekar a műfajban, amelyik magyarul mert énekelni - csináltak valami kurva jót, amire mindenki felkapta a fejét, és egészen sikeresek is voltak vele. Aztán meg az emberek el is kezdtek reménykedni, hogy a Petőfi majd felemeli az alternatív műfajt. Mi voltunk az IHM után az első metálegyüttes, amelyik magyar nyelvű lemezt adott ki (a Szájon át c. kislemezt - K. B.) - persze a rádióba nem kerültünk be, de én erre mindig azt mondom, hogy azért kezdtünk el ilyen zenét csinálni, mert utáltuk, amit a rádiók adnak, akkor most miért sírjak, ha engem nem játszanak? De a Szájon át ellenére hülyeség lenne átállni csak magyar zenekarrá. Marhára unnám magamat, ha egész életemben csak Mosonmagyaróvár és Battonya között kellene turnéznom. Ne már - 16 évesen arról álmodoztam, hogy majd megnyerem az MTV Music Awardsot, amit nem fogok, de ez nem baj, viszont legalább találkozom olyan emberekkel, akik már álltak ott, vagy ha nem is, legalább játszották őket már akkor is a Headbangers Ballban. Ez - meg a világlátás - nekem sokkal többet ér annál, hogysem el akarjam veszíteni.
MN: Milyen volt az Európa-turnétok tavaly év végén?
VA: Már annyiszor jártunk arra, hogy nagy meglepetések nem érik az embert. Volt három embernek lejátszott buli, volt a Helmettel közös koncert - bár azok sem mindig telt házasak -, játszottunk 32 embernek is. Az tévhit, hogy ha olyan helyen játszol, ahol korábban 20 ember volt, és nagyon jól sikerült a koncert, akkor most 50-en lesznek. Nem, 20-an lesznek. Legfeljebb arra van sanszod, hogy legközelebb olyan dátumot ad a helyi szervező, amikor lejönnek 50-en, de nem azért, mert elment a híred, hanem mert egy olyan szombaton van a buli. Ausztriában, ahol már elég sokat voltunk, viszonylag jó fesztiválokon is, elértük, hogy 40 fizető vendég volt, ők viszont mind miattunk jöttek, nem beestek sörözni - ismerték a számokat, tudták, mire jönnek. A legviccesebb koncert Berlinben volt, egy klasszikus, amerikai típusú burgeres-steakes étteremben, egy kurva drága, nem gyerekeknek való helyen. Egy kis színpadon játszottunk konkrétan késsel-villával étkező embereknek - már azt mondtam, hogy mindjárt kimegyek asztalhoz egy kis borravalóért. Ami még érdekes, hogy az ilyen turnékon megkapod néha a rocksztárság élményeit, csak kicsiben, hála istennek még nem zavaróan. Van például egy kislány, aki annyira odavan Tomikáért, a gitárosunkért, hogy képes 2-300 kilométereket utazni, hogy láthassa meg beszélhessen vele.
MN: Amerikában fogtok játszani valaha is?
VA: Remélem, hogy életünkben kétszer-háromszor át tudunk menni, előzenekarként 500 fős helyekre, úgy, hogy nemhogy egy vasat nem keresünk, de nekünk kerül pénzbe - erre még látok is reális esélyt. Ismerünk már annyi amerikait Téglás Zolitól Page Hamiltonon át a prongos Tommy Victorig, hogy ha mindenkitől csak egy szívességet kérünk, hogy hadd játsszunk három koncertjükön, akkor össze lehet hozni. Izgat a téma, néha kapunk levelet egy-egy amerikaitól, hogy látott a Youtube-on, és jók vagyunk, sőt a Figure klipjére rágyógyult valami amerikai meleg közösség, küldözgették egymásnak a linkjét: nagyon bírták, hogy egy nagydarab, kopasz, szakállas és meztelen férfi van benne. Az egyik komment az volt, hogy "very bearotic".
MN: Hogyhogy ti még egyik lemezeteket se tettétek ingyen letölthetővé?
VA: A régebbieket nem tudtuk a jogok miatt. Az újat lehetett volna, de tök mindegy, mert akit érdekel, úgyis megtalálja egy perc alatt torrenten; ha ingyen letölthető, az nem befolyásolja, hogy letöltik-e vagy sem. Az ingyenesség egy kicsit tukmálás, hogy akár ingyen is, csak vidd el. Meg ma már az nem egy sztori, hogy ingyen van. Sőt, ma már arra sincs szükség, hogy egyáltalán letölts valamit, hogy birtokold, mert állandóan online vagy a telefonod miatt; mi is csináltunk egy feldolgozást, és nem az volt, ami régebben, hogy letöltöttük, és írott cédén behoztuk a próbaterembe, hanem csak fogtunk egy telefont, megnéztük a számot Youtube-on, aztán nyomtuk. Az állandó ingyenes koncertekkel is ugyanez van: amikor az első ilyen koncert volt a Dürerben, csak úgy tudtam bejutni a tömegbe, hogy kijöttek értem; azóta ez az egész odáig értéktelenedett, hogy már az ingyenes koncerten is legfeljebb egy-kétszáz ember fordul meg, mert nem mennek el azért, mert csak most kaphatják meg ingyen. Viszont ha van egy 2500-as belépő, akkor vannak 6-800-as nézőszámok, mert ha érdekli az embereket, annyit is kifizetnek érte.
