Zene

Kierkegaard romantikus líraelmélete szerint a költő olyan, mint a Phalarisz izzó bikájába zárt áldozat: iszonytató hangon üvölt a fájdalomtól, de a panasz artikulálatlan kiáltásai csodálatosan harmonikus zeneként érik el a hallgatóság fülét. Valami hasonló történt a francia Jacques Roubaud-val is;

A kiállítás talányos címe kettős jubileumot takar: a tárlat zárónapján épp hetvenedik születésnapját ünneplő Pauer Gyula negyven éve készítette első pszeudomunkáit, illetve a magyarországi szobrászat és konceptuális művészet radikális megújításaként értékelt, a pszeudo gondolati magját kifejtő manifesztumot. A paueri pszeudo progresszivitásának látszólag ellentmond, hogy az 1970 és 1981 között keletkezett műveket és dokumentációjukat az MTA központi épületének Művészeti Gyűjteményében, a magyar tudományos élet vászonra vitt nagyjainak körében tekinthetjük meg - ennek oka azonban az, hogy 1996-ban Pauer belépett a "művészakadémikusok" körébe (tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának). A helyszín adottságai miatt a kiállítás inkább a művészettörténészek, valamint a filológia iránt érdeklődők számára lehet inspiráló, hisz' erőteljesen háttérbe szorul az a vizuális erő, melyet a közönség a 2005-ös Műcsarnok-beli életmű-kiállításon megtapasztalhatott.

Nem öröm határon túli, főleg oroszországi finnek sem lenni, ennyit bizonyosan megtudhatunk a szerző első, 2002-ben írt krimijéből. Az anyaországban élősködő ruszkinak számít, szülőföldjén meg el van nyomva, nyilván.

hetvenhárom évesen adta ki Nelson című lemezét. Gondolhatnánk, nem mai fiú már, biztosan nem énekel pontosan, a hangja ernyedtebbé vált: de az az igazság, hogy Conte mindig öregesen énekelt, arról nem is beszélve, hogy nem volt már fiatal, amikor vibrafonosból, dalszerzőből és gyakorló ügyvédből énekes lett.

Nos, tisztelt ügyfeleim, merje még valaki azt mondani, hogy a magyar filmforgalmazás nem kelti a szerkesztettség látszatát hevesen! Íme a bizonyság: röviddel a Zimmer Feri 2 után a pesti mozikba került a Zimmer Anti 2 is, konkrétan a tiszteletbeli magyarnak számító Angelina Jolie és az ugyancsak méltán népszerű Johnny Depp főszereplésével, az Anthony Zimmer című pár éves francia szerelmi krimi újrájának formájában. Vagy másként: Halál(unalom) Velencében.

Amikor Carlo Pedersoli pályafutása mifelénk valamilyen formában szóba kerül, rendre el szokták mondani, hogy vízilabdázott, és utolsó válogatott meccsét a magyarok ellen vívta. Nos, vízilabdáról nem sok említés esik önéletrajzi könyvében, úszásról is csupán annyi, amennyi az életút megismeréséhez és bizonyos dolgok megértéséhez föltétlen szükséges: a két olimpiai szereplés, valamint az úszásban és vízilabdában szerzett országos bajnoki cím csak afféle mellékszálként bukkan elő.

A tavalyi év orbitális bukásai között tartják számon Edgar Wright általános közszeretetnek örvendő filmjét, de ez csak afféle kartotékadat, s ha jó valamire, talán csak arra, hogy újfent bizonyítsa William Goldman híres mondását (az év legjobb mondása - 1983), hogy tudniillik Hollywoodban senki sem tud semmit. Meg azt, hogy a jófejségbe is bele lehet bukni, még az olyanba is, ami nemcsak a receptre kapható lazaságot és annak összes, pólóra nyomtatható jelmondatát (pl.

Ritka kivételektől eltekintve az ember nem az előadásért megy bábszínházba, hanem hogy lássa a magával hozott kiskorút, amint nagy édesen megteszi az első lépéseket a műbefogadás útján. A Budapest Bábszínház új bemutatója azon kevés előadások egyike, amely kereteit, látványvilágát tekintve gyerekbarátabb az itt megszokottnál, tartalmában viszont elsősorban a felnőttek számára jelent nyelvi-intellektuális élményt.

Ha egyáltalán van vagy lehet jövője valamilyen megújult, más műfajokból is építkező formában a cigányzenének, Farkas Róbert és zenésztársai igazán mindent megtesznek, hogy feltámasszák ezt az eredeti, kávéházi, éttermi közegéből szinte teljesen kiszorult, közönségét vesztett műfajt. A Budapest Bár első két albuma a kuplék, a régi slágerek könnyed, édesbús és dallamdús világához, nosztalgiát fakasztó és már a zenekar elnevezésében is hangsúlyozott bárhangulatához alkalmazta a játékosan cirkalmas cigányzenei stílusjegyeket, kiugrasztva rejtekéből azt a generációkat összekötő érdeklődést, amely immár évek óta biztosítja az együttes - és vendégénekesei - produkciója, fellépései iránt a figyelmet.

A Roxy Music hetvenes évekbeli lemezeinek kulcsfigurája a borítón szereplő "jó nő" volt, a csomagolással való pepecselés olykor több időt vett igénybe, mint a dalok elkészítése. Ez akkoriban a kritikusok gúnyolódásának tárgya volt, mára azonban szinte az összes 1972-1979 közötti RM-borító klasszikussá vált. A címlaplányokat - köztük Amanda Leart és Jerry Hallt - Bryan Ferry "szállította", ő hagyta jóvá a megjelenő fotót is, vagyis általában miatta "úsztak el" a dolgok. Ellenben az énekes 1973-tól megjelenő szólólemezeinek borítói már korántsem ennyire emlékezetesek - szmokingban, pólóban, bajusszal, bajusz nélkül, színpadon, tóparton, kastély udvarán, taxi hátsó ülésén: Bryan Ferry eddigi tizenkét albumának borítóját egy kivételével Bryan Ferry díszíti.

A karácsonyfát csak fekete fémgömbökkel díszítőknek idén sem kellett beérniük a mákos bejglivel: három hazai zenekar cédéjét is bezsúfolhatták a fa alá.

Akik a szeriális műfaj csúcsteljesítményének látták a Drótot, most újra bejöhetnek a hidegről: megérkezett a Treme. David Simon, a főfő kreatív ismét írásra késztette Eric Overmyert, hozta az állat zenékért felelős Blake Leyh-t, főszerepet adott a McNulty nyomozótársaként és ivócimborájaként emlékezetesen domborító Wendell Pierce-nek (és a jövedelmező hobbiból miniatűr stílbútorokat faragó Lester Freamon nyomozót adó Clarke Petersnek), a 80 perces beetetés (magyarul pilot) rendezőjének pedig felkérte a többszörösen bevált Agnieszka Hollandot. Ahogy a Drótban a baltimore-i terepen otthonosan mozgó emberekre építettek, úgy alapoztak most a New Orleans-i szcénát jól ismerő helyi erőkre, tényfeltáró újságírókra.

És a hajó megy - úgy lehet, a nézőnek önkéntelenül is ez a Fellini-filmcím juthat az eszébe a Centrál Színház Cabaret-előadása láttán. Nem csak és nem is elsősorban azért, mert a Bozsik Yvette által rendezett és koreografált produkció színpadképe részben a hajózási tematikát idézi (egyebek mellett többször is előhozott mentőövvel és a Varázsceruza című rajzfilmsorozat hajótöröttjének felöltöztetett zenekarvezetővel), hiszen a díszlet vasutas előtere meg a mozgásban hozzárendelt zötykölődés érezhetően még hangsúlyosabb hatáselemnek van szánva. Hanem mivel vonat és hajó egyként a biztos pusztulás felé halad, akárcsak Fellininél, és e végzetszerű mozzanat nyomatékosítása korántsem idegen a weimari köztársaság végnapjaiban játszódó musicaltől, s persze az ízlés- és véleményszabadság, a zavarosságában is szabad élet felszámolását kameraként rögzítő Christopher Isherwood alapművétől sem. Nem idegen tehát, ám így, többszörösen kijátszva tán kicsit sok, pláne hogy a díszlet (Khell Zsolt munkája) közepén elhelyezett falióra a sajtóbemutatón mindvégig tizenkettőt, helyesebben a tizenkettedik órát mutatta.